A 2. magyar hadsereg a Donnál

Az 1943-as esztendő legújabb kori hadtörténelmünk egyik legsúlyosabb csapásával, a 2. magyar hadsereg felmorzsolódásával köszöntött be. Talán egyetlen család sincs az országban, melyben ne lenne ok arra, hogy emlékezzen a 2. világháborúban odaveszett hozzátartozóra, szomszédra, ismerősre, barátra. Hét évtizede a szülőföldtől távol a 2. magyar hadsereg óriási veszteséget szenvedve gyakorlatilag megsemmisült.

Emlékezzünk a tragédiára Zetényi Csukás Ferenc hadtörténeti kutató segítségével!

A gyász és a fájdalom az úr  a nemzeten

A magyar kormány és hadvezetés kényszerhelyzetben volt. A német külügyminiszter Riebentropp, Magyarországra érkezve a magyar haderő teljes nagyságrendbeli orosz frontra küldését kérte Bárdossy László miniszterelnöktől: 500.000 – katonát követelt (harmadára sikerült lealkudni.)

1942. január 20-án Keitel vezértábornagy érkezett hazánkba, meghozva Hitler döntését, mely szerint a Szovjetunió elleni nyári offenzívába Magyarországnak is részt kell vennie.

Búcsú

Magunkra maradtunk

Államvezetésünk ki akart térni a követelés elől, de félve attól, hogy ha nem tesznek eleget a parancsnak, úgy a náci Németország lerohanja hazánkat (mint,pl:Szlovákiát), és erőszakkal viszik a frontra fiainkat, koncentrációs táborokba a magyarországi zsidókat, államgazdaságunkat kisemmizve teljes elnyomás alatt dobná oda Magyarországot koncként a szomszéd országoknak. Másfelől felső vezetésünk előnyöket is remélt a németek melletti háborútól,de választási lehetősége nem volt. A semlegesség csupán álomszerű vízió. Esetleg néhány hónappal lehetett volna tolni a hadba lépést, ám ne felejtsük el,hogy a környező magyarokra acsarkodó nemzetek már mind Hitler mellé álltak. Az angolok és franciák kinyilatkoztatták:nyomorba és Magyarországba mi nem fektetünk! Egyedül hagyták a nemzetet a németek és az oroszok között.

A Horthy kabinet a 2. hadsereget ajánlotta fel a németeknek.

Jeles vizsga

A nyarat gyorsan követte az ősz, majd a fagyos orosz tél. A magyar bakák kötelességtudatból és kitartásból jelesre vizsgáztak, vérüket adták a hazáért, még úgy is, hogy nem volt sokuknak megfelelő fegyverzete, felszerelése és ruházata sem.  Nem csupán az ellenséggel, hanem Tél-tábornokkal is nap mint nap vívták csatáikat a -30 C-fokban.

És még ilyen körülmények között is a végsőkig kitartottak állásaikban, de amikor bekövetkezett  az áttörés, akkor sem gyávaságból vonultak vissza, hanem mert már nem volt mivel és miért harcolniuk. A  doni hadsereg nem kerülhette el – sajnos - a sorsát, de hogyan is történt, miképpen köszöntött ránk a gyász?

A cél: megsemmisítés

A szovjet hadvezetés 1942 végén több támadó hadműveletet is előkészített. Ezek közül a Voronyezsi Front osztrogorszk-rosszosi offenzívája a 2. magyar hadsereg megsemmisítését célozta. A szovjet támadást 1943. január 12-én az urivi hídfőből indított erős harcfelderítés vezette be a IV. hadtest 7. hadosztályának védőszakaszán.

A következő napon támadásra indult a szovjet 40. hadsereg, majd 14-én a scsucsjei hídfőből a 3. harckocsi hadsereg is. E napon az esti órákban már egy 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rés tátongott a magyar védelemben. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak. A katonák mindaddig kitartottak, amíg működött a vezetés, és volt mivel harcolni. Január 15-én azonban a szovjet támadó egységek elvágták a hadsereg többi erőitől a III. hadtestet. A nap estéjére az áttörés szélessége 100 kilométerre növekedett. A vezetés cselekvésképtelen volt, a páncélelhárítás gyenge, és a tüzérség kiesett.

Tüzérség nélkül

Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok január 16-án kiadta az előzetes intézkedést a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A német B. hadseregcsoport azonban, amelynek alárendeltségébe a 2. magyar hadsereg tartozott, nem engedélyezte ezt. A 2. hadsereg részekre szakadt, és vezethetetlenné vált. Január 17-én végül mégis elrendelték a magyar csapatok kivonulását. Sikerült egy 8 kilométeres folyosót nyitva tartani és így január 24-én a 2. hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból. A parancsnok ekkor adta ki a csapatokat súlyosan sértő „A 2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét…” kezdetű hadparancsát, amit semmi nem indokolt. Ezt a parancsát később hatályon kívül helyezte.

A 2. magyar hadsereg megmaradt csapatai az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza,ahol a hadsereg parancsnoka így összegzett a csapatairól:

„Az Oszkol-völgybe visszaérkezett csapatoknál lévő puskás emberek átlag 25 százalékának van fegyvere(!), nehézfegyverzet úgyszólván nincs,tüzérség száz százalékban hiányzik.” (1943. január. 17.én)

A visszavonulás

Egyetlen lehetősége volt a hadvezetésnek,a visszavonulás. A visszavonulást viszont fedezni kellett. Ezt a hősi feladatot vállalták az érdemtelenül elfelejtett repülőhősök.

„Oroszország , 1943. január közepe. A magyar 2. hadsereg a voronyezsi fronton. Valahol a jeges orosz hómezőkön egy magyar vezérkari tiszt önkéntesen átveszi a magára hagyott 2. repülődandár ilovszkojei körvédelmének parancsnoki tisztét. Zetényi Csukás Kálmánnak hívják, vagy ahogyan elhíresült, a néhai Horthy István kormányzóhelyettes katonai parancsnoka.

Horthy katonai parancsnoka

Rangjánál és beosztásánál fogva, kérdések és felvetések nélkül távozhatott volna a kilométerekkel hátrább lévő biztonságos légierő parancsnokságra. Senki nem rótta volna meg ezért. Az ő katonai becsülete azonban mást diktált. 1943. január 19-én 750 repülőkatona, 4000 visszavonuló honvéd, 1000 sebesülttel körbezárva az oroszok gyűrűjében. Földi harchoz nem szokva, a levegő katonái a végsőkig kitartanak. Minden út elvágva, -35C-fok. A helyzet teljesen reménytelen. A kitörés, a harc megkezdődik...”

Csukás Kálmán és társai a repülőknél

Elfeledett hősök

Elismeréssel tartozunk a hősi halált halt repülősöknek és azoknak a tiszteknek és katonáknak, akik példamutató hősiességgel helytálltak, hogy bajtársaikat megmenthessék.

Közülük sokan az életüket áldozták szeretett hazájukért és hitvallásukért. Az írásos megmaradt tényadatok és az életben maradottak visszaemlékezései alapján az ilovszkojei magyar repülők önfeláldozásának köszönhetően 20.000 magyar katona köszönheti nekik a létet, akik ezek alatt a napok alatt épségben vissza tudtak vonulni. Ezek a hős repülőkatonák vérük ontásával beírták a nevüket a magyar hadtörténet legendás aranykönyvébe.

Tisztelgés azok előtt, akik hősiességből, kötelességtudatból jelesre vizsgáztak és megcselekedték, amit megkövetelt a haza. 1943. év januárjában Heszlényi József altábornagy,  a IV. hadtest parancsnoka ezekkel a szavakkal emlékezett a hősökre: „A magyar hadtörténelem e sötét napjaiban, az egyetlen messze fénylő reménysugár az Ilovszkoje-i maroknyi repülőkatona hősi kitartása..."

„Néhányatokról azt sem tudjuk, sírotok hol takarja rög,
Utatok egy dolog kísérte, a haza utáni vágy mely örök.
Elmúltak az évek! Kevesebb köztetek az élő, mint a holt,
Egykoron vezéretek a bátorság, kísérőtök a szerencse volt.

Elvárta tőletek a nemzet, hogy hullajtsátok véretek,
Megvetés, átok és szitkok árja lett a béretek.
Hogy tudtunk idáig jutni? Mit szólnának ehhez az ősök?
Barátaim bátor repülők, Ti vagytok az elfelejtett Hősök!”

(Tóth Gyula: Elfeledett hősök c. versének részlete)

Hatalmas veszteségek

Március 5-én a német parancsnokság elrendelte a 2. hadsereg alakulatainak sürgős hátravonását a Dnyeper nyugati partjára. Április 24-től május elejéig tartott az alakulatok hazaszállítása. Jány vezérezredest  1943. május 1-jén Kállay miniszterelnök ünnepélyesen fogadta a Keleti pályaudvaron. A 2. hadsereg élelmezési létszáma 1943. január 1-jén 194.334 fő volt, míg március 1-jén 100.818 fő, a hiány 93.516 fő. Kórházvonaton 28.044 sebesültet és beteget szállítottak haza, 28 ezer fő fogságba esett, a véres veszteség (elesettek és megfagyottak) 41.792 fő.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:

“Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

A katona eleshet, győzhet és veszíthet

A fentiek figyelembe vételével bizton állíthatjuk, hogy minden csepp kiomlott magyar vérért kár, de elkerülhetetlen volt az áldozat.

Manapság is történészek, politológusok vitatkoznak a korszakról, érveket sorolnak fel pro és kontra. Ám egy katona nem kérdőjelezheti meg a parancsot, csak végrehajthatja azt. Nem kérik ki a véleményét, nem kíváncsi rá senki. A katona eleshet, győzhet és veszíthet. Csatába indulhat, hittel és hit nélkül, „Fegyvert fogni a hazáért,/elpusztulva egy álomért, egy eszményért…”

Hősök voltak valamennyien. Áldás legyen neveiken!

-nk-

barikad.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés