Ezt a tudást kell fellelni, elsajátítani, továbbadni. A mai kor lehetőségei közé illesztve élővé tenni. Ezt a tudást, és bölcsességet, amely az évezredek során csiszolódott.

Ez az a mag, amit meg kell találnunk, fel kell ismernünk, el kell sajátítanunk, be kell oltanunk vele az ifjú palántákat, gondozni, ápolni kell, hogy terebélyes fává nőhessen – azért, hogy a Világ Fájává válhasson. Azért, hogy a népi játékok, népdal, a néptánc, a viselet ne csak színpadi látványosság legyen, hogy a gyermekeink, unokáink ne idegen népek kultúráján nőjenek fel, hanem hogy emelt fővel büszkén élhessenek magyar módra, a magyar hazájukban.

Ezt a következőkben a magyar népdalok, népi játékok, mondókák, énekek, és a néptánc gyakorlatban történő alkalmazása során megfigyelhető személyiség- és csoportépítő hatásain keresztül szeretném felvázolni és bemutatni.

A mondókák, kiszámolósok, énekek

Az ének a közösségi összetartozásnak az egyik legkifejezőbb tevékenysége, megjelenítő eszköze. Ezt akkor tapasztalja meg az ember leginkább, mikor részt vesz egy szertartáson, rendezvényen és ott bekapcsolódik a közös éneklésbe. Az ének az egymásnak akár teljesen idegen embereket is közös nevezőre tudja hozni.

Nagyon jól megfigyelhető ez például, amikor a Himnuszt énekeljük. Valaki, egy hangadó elkezdi /vagy jól, vagy ahogy sikerül/ és a többiek bekapcsolódnak. Ha félénken, óvatosan, aggódva /jaj csak nehogy kihallatsszon a hangom/, akkor a hangadó is elbizonytalanodik, visszavesz a hangjából és az egész éneklés csak egy szánalmas dünnyögéssé fajul. Ezt akkor tapasztalhatjuk, ha kicsi a csoportban az összetartó erő, ha a csoport tagjai nem bíznak önmagukban vagy egymásban. Viszont, ha bíznak önmagukban és megvan a kellő elszántság és bátran erőteljesen énekelnek a résztvevők, akkor a hangban eltévelygők is rövidesen visszatalálnak a megfelelő mederbe, vagy kevésbé hallatszanak. Ilyenkor akár olyan katartikus élményben is részünk lehet, amelybe beleborzong az ember. 

„Zene-ének-tánc egysége: a közösségek és a nemzet egészsége,
szellem-lélek-test egysége: az ember egészsége,
dallam-harmónia-ritmus egysége: a zene egészsége."
                                                               /ifj. Csoóri Sándor/

Az első dallamok, rigmusok már az anyja hasában érik a gyermeket. Megszületése után pedig már láthatjuk a hatását a kisdeden, mikor énekelünk, vagy különböző mondókákkal szórakoztatjuk. Ezeknek a mondókáknak a szépségét a ritmus, a dallam, a hozzá kapcsolódó mozgás adja. Ezek a rigmusok évszázadokon, /évezredeken?/ keresztül csiszolódtak, formálódtak, tág teret adva az alkalomhoz illő igazításnak, találékonyságnak, a fantáziának. Minden alkalomhoz találunk megfelelőt: altató, ébresztő, öltöztető, etető, cirógató, csipkedő, tapsoltató, állítgató, sétáltató, lovagoltató, hintáztató, ringató, számoltató, kacagtató, vigasztaló, stb. típusút egyaránt találunk benne.  

/Néhány példa a Patyi Beáta által szerkesztett Csepü, lapu, gongyola és Gágyor József: Kislibáim, gyertek haza! című könyvéből:

 Altató:

„Ring a bölcső, ringadoz,

  Hajló nádszál ingadoz,

 Jó leányka szunnyadozz!

 Aludj édes, aludj drága,

 Édesapád megjön máma,

 Haja ében, szeme kék,

 Megcsókolja gyermekét.”

 Ébresztő:

„Tej, túró tejfel,

  Kicsi baba kelj fel.”

Csipkedő:

„Csip csip csóka,

 Vak varjúcska,

 Komámasszony kéreti a tenyerét,

 Nem adhatom oda,

 Tyúkok ülnek rajta,

 Hess, hess, hess!”

 Tapsoltató:

„Áspis kerekes,

 Úti füves, leveles,

 Bí-bola, bí-bola,

 Pacs, pacs, pacs.”

 Sétáltató:

„Jár a baba jár,

 Mint egy kis király,

 Szedegeti a lábát,

 Koptatja a bocskorát.”

 Lovagoltató:

„Hóc-hóc katona,

  Ketten ülünk egy lóra,

 Abrakot a csikónak,

 Nagyot ugrik Lackónak.”

 Hintáztató:

„Hajtsd fel ángyom, hajtsd fel

  A kakasülőre,

  Még annál is fentebb,

  A csillagos égbe!”

 Ezek majd mindegyikét kéz, láb, vagy testmozgás kíséri. Vidámságot, boldogságot eredményez annak, akinek mondják és annak is, aki mondja. Segíti a gyermek fejlődését, és előbb utóbb eljut abba a helyzetbe, hogy vissza tudja mondani, és a mozgását is a tartalomhoz tudja igazítani. Így szép lassan, szinte észrevétlenül, a gyermek egyre ügyesebb, okosabb lesz.

„ A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A zene és testmozgás szerves kapcsolata, az énekes játék a szabad ég alatt ősidők óta a gyermek életének legfőbb öröme.”

                                                                      /Kodály Zoltán/

 Fejlődése során eljut a gyermek oda, ahol már a játékokhoz énekek, versek, kiszámolósok, felelgetősök tartoznak. Mindegyikhez más, és annak változatai. Egy gyermek akár több száz mondókát, és mozgásfajtát is megtanulhat mindenfajta kötelezettség, magolás nélkül. Így pallérozza testét - lelkét anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Ezt nevezhetjük mai meghatározással egyfajta önképzésnek is.

Kiszámolós:

„Mese, mese mátka,

 Pillangós madárka,

 Ingó-bingó rózsa,

 Te vagy a fogócska.

 Egy, kettő, három, négy,

 Az orrodra szállt egy légy.

 Hogyha rászállt kergesd el,

 Mert a hunyó te leszel.”

Felelgetők:

„Hol voltál báránykám?

 Kertek alatt asszonykám.

 Mit ettél báránykám?

 Édes füvet asszonykám.

 Mit ittál báránykám?

 Forrásvizet asszonykám.

 Sírtál e báránykám?

 Sírtam biz én asszonykám.

 Hogy sírtál báránykám,

 Ehem – behem, asszonykám.”

Nyelvtörők:

„Csengeri csikós itat a Tiszán,

 Három cserépcsengő cseng,

 A csengeri csikó csikaja nyakán.”

Helycserélős:

„Ne nézz hátra jön a farkas,

 Tüzet visz a markába,

 Ne nézz hátra, jól vigyázz,

 Mert a farkas közel jár.”

Tanító rigmusok:

„Egy - megérett a meggy,

 Kettő - feneketlen teknő,

 Három - te légy az én párom,

 Négy - tejbe pottyant légy,

 Öt - érik a tök,

 Hat - hasad a pad,

 Hét - zsemlyét süt a pék,

 Nyolc - tele van a polc,

 Kilenc - kis Ferenc,

 Tíz - tiszta víz,

 Ha nem tiszta vidd vissza,

 Majd a Ferke megissza!

Hidas:

„Nyisd ki rózsám

 Kapudat, kapudat,

 Hadd kerüljem váradat, váradat,

 Szita, szita péntek,

 Szerelem csütörtök,

 Dob szerda!”

Párválasztó:

„Hajlik a meggyfa,

 Nagy az árnyéka.

 Benne forog kis menyecske,

 Akit szeretsz, kapd be!”

A gyermekjátékok mozgáskincsét a legegyszerűbb elemi mozdulatfajták alkotják.

A gyermekek járástanulásától, apró lépegetéseitől a futáson, ugráláson át vezet az út a fegyelmezett, összetettebb mozgásig, majd a táncig. A játékon keresztüljut el a gyermek a tánc tudásáig. Az énekes - táncos játékok mozgásanyagának a gyermekek korának és képességeinek megfelelőnek kell lenni. A játékok és a táncok fokozatos megtanulásával nőnek bele a helyi hagyományos mozgásstílusba. Egyes tanulmányok szerint, 6-7 éves korig alakul ki az a mozgásharmónia, ritmusérzék, ami egy életre meghatározza az ember mozgásképességét. Ha ez kimarad , csak nagy erőfeszítéssel lehet bepótolni. Az énekes - táncos népi játékok révén művészeti ismeretekkel is bővül a gyermek látóköre, tágul érdeklődése, szemléletmódja.

Fejlődik esztétikai érzéke, művészi, fizikai képessége / ügyessége, gyorsasága, ereje, állóképessége/.

"A zene, /ének/ tanulás célja: az ember jobb és bal felének (kezének) megismerése és tudatos összehangolása. A 'Teremtő Egység' keresése - felfedezése, létrehozása a zene /ének/ segítségével”. /ifj. Csoóri Sándor/

Kodály az éneklést tartotta az aktív zenélés legtermészetesebb módjának. Szükségesnek vélte a zenei nevelést kisgyermekkortól egészen a felnőtté válásig. Az éneklés, vagy a zene hallgatása fejleszti a gyermek érzékenységét, fogékonyságát. A zene mindig közvetlen érzelmet kelt, ami a hangulatot, a cselekedeteket befolyásolja. A zene által kiváltott érzelmek hatására a gyermek visszaemlékszik az éneklés, játék örömére, hangulatára és arra vágyik, hogy azt újból átélje. Ez az ösztönzés közvetlenül hatással lehet a gyerek akaratára, és elindítja azt a cselekvéssort, ami megszervezi, hogy az éneket, a játékot újra átélhesse.

A zenei nevelés az egész személyiséget fejleszti. Nemcsak zenei készségére hat ki, hanem mozgására, biztonságérzetére, kedélyállapotára is.

A készséggé fejlesztett egyenletes lüktetésű játékos mozdulatok megkönnyítik a mozgástanulás ismétlődő mozdulatait, felszabadulttá teszik az ábrázoló tevékenységet, segítik más játék vagy munkamozdulatok elsajátítását / ringatás/.

Tente baba, tente,
Itt a naplemente.
Ne dúdolj te csacska,
Hosszú szőrű macska.
Kérlek hát alássan,
Aludjál babásan.
Álmodj tejről ‚ vajról
Cinegesóhajról,
Tejfölről, kenyérről

Két tucat egérről.

Beli, baba, a bölcsőbe,
kicsi kutya kinn a csűrbe.
Beli, baba, a párnára,
kicsi kutya a szalmába.
Beli, beli, beli,
huncutsággal teli.

Vagy  egy labdadobó szövege:  

„Egy előre,

 Két kettőre

 Három hatra,

 Hat kilencre,

 Üsd ki tízre,

 És még egyre.

 Ez elejtő,

 Ez elkapó,

 Ez jól hátba

 Puffogtató,

 Teljes tizenkettő.”

Ha szépen ejtjük ki a szöveget, helyesen artikulálunk, akkor fejlődik a beszédkészségünk is. A népdalainkban minden élethelyzetre találunk megfelelőt: a születésre - halálra, bánatra - örömre, a találkozásra - elválásra, a munkára - szórakozásra, evésre - ivásra, a bujdosásra, a vágyakozásra, a jeles napokra, az ünnepekre, hétköznapokra - egyszóval felölelik az egész életet.

Ifj Csóri Sándor szerint a zene csak magyar nyelven zene. A zene egy láthatatlan energia.

 A „zen”- „zene” szó összecseng. A „zen” a lélek harmóniája, a zene a hangok harmóniája.

 A ’Zen’ Japán egyik meghatározó filozófiája, vallása. Mi pedig, ha úgy hallgatunk zenét, hogy másokkal is hallatjuk, akkor egy üzenetet küldünk - egy hangulatot, egy érzést, egy szellemiséget. A gyermek testi, értelmére, erkölcsére, világnézetére kihat a zenei nevelés.

A zene hatása olyan emberformáló erő, mely kihat a személyiségre.

 Minden nép zenei nevelésének, a saját néphagyományából kell kiindulnia.

Napjainkban sajnos már odáig jutottunk, hogy a magyar rádiókban, tévékben szinte alig lehet magyar dalt, éneket hallani. Magyar népzenét pedig csak elvétve. Generációk nőttek úgy fel, hogy a tánczenén, magyar nótán, és cigányzenén kívül szinte mást nem is hallottak, ami magyar. Az iskolában is csak egy kötelezően letudandó énekórai tananyag a magyar népdal. Napjainkban gyermekeink már szinte anyanyelvi szinten a magukénak érzik ezt az idegen kultúrát, ami körülvesz, fojtogat bennünket. Ezen  nem is lehet csodálkozni, hiszen szüleik, nagyszüleik is ezen nőttek fel. Ezzel fertőznek bennünket már generációk óta!

Pedig akiknek már nincs saját zenéjük, táncuk, teremtő gondolatuk, énekes életük, azok akik kivetkőznek a saját istenük harmóniájából, azok már másokká, a másoké lesznek.

Ott a kölcsönös tiszteletet, tisztességet felváltja az önzés, a hitványság, az idegenség, a haszon.

Csak meg kell nézni egy mai esküvőt, lakodalmat, hogy mivé lettek a szokások. Milyen zenére mit táncol, énekel a násznép, hogy hogyan mulat a magyar. Érdemes kipróbálni társaságban, ha népzenét teszünk fel, hogy hányan fognak tiltakozni, hány embernek fogja sérteni a fülét, és azt is, hogy hány népdalt tudnánk közösen elénekelni.

Sajnos itt tartunk, és meggyőződésem, hogy ha annak idején nem indul be a táncházi mozgalom, akkor mára csak úgy tekinthetnénk a népzenére, néptáncra, népviseletre, mint állatkertben az egzotikus élőlényekre, és külföldre járnánk rácsodálkozni. Szerencsére azért akadtak elszánt, és elkötelezett hozzáértő magyar férfiak, és asszonyok akiknek a lelkesedése követőkre talált, és újraéled az, ami egykor természetes volt.

Kodály szerint, aki ismer száz magyar népdalt, az ismeri a világot.

„Zene – ének - tánc egysége: a közösségek és a nemzet egészsége,
  szellem – lélek -  test egysége: az ember egészsége,
  dallam – harmónia - ritmus egysége: a zene egészsége.”

A baranta, mint önálló magyar hagyományőrző harcművészet, mint egy lehetséges életmódminta, a tudás és mozgásanyagának jelentős részét a magyar népi kultúra megmaradt elemeire építi. Ezek közé tartoznak a népi gyermekjátékok, a néptáncok, a népmesék. Ezek együttes hatása tette lehetővé generációk sokaságának, hogy a kisfiúból felnőtt férfi, családapa legyen. A kislányból pedig felnőtt nő, családanya, aki tudja a helyét, és a feladatát is képes ellátni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés