Vass Albert :  Tonuzoba

 Magyarhon keleti gyepűin a besenyőket szétverte a királyi sereg, s aki közülök életben maradt, az fogságba került.

István király tábori sátrában szemtől- szembe álltak egymással.

Az őszülő uralkodó, és a fiatal besenyő vezér.

István király örömmel legeltette szemét Tonuzoba büszke tartású alakján, nemes fiatal arcán. Szomorúság töltötte el, hogy az ő tulajdon egyetlen fia nem hasonlított ehhez a bátor, fiatal hőshöz.

De ezen már nem tudott segíteni. Az idegen papok bűne volt, akik sápadt szerzetest neveltek, s nem vezért a trónörökösből.

–      Keresztelkedjetek meg! Te, és a néped –

mondta Tonuzobának István király, és nem lesz bántódástok. Akkora földet szakítunk nektek, amennyire szükségtek van. Szabadon élhettek, uralkodhatsz törzsed fölött, mindössze esküdj hűséget nekem, a királynak.

–      Eskümet és hűségemet örömmel adom. A besenyők örömmel csatlakoznak vérszövetségbe magyar testvéreikkel, de vallást nem cserélünk, mint ahogy alsóruhát cserélget az ember.

 – felelte Tonuzoba  

       -Az idegenek hitére nem térünk soha.

     -Bolondot beszélsz, fiam – felelte az öreg király,

–       csak egy Isten van.

– Ez igaz – bólintott a besenyő vezér.

–      Mi megőriztük régi nevét – folytatta István király

–       –, minden keresztény magyar, Istenhez imádkozik ma is, és az egek királynőjét Boldogasszonynak nevezzük, mint őseink tették.

Gúnyos mosoly jelent meg a fiatal vezér arcán.

– Azért tettétek ezt – mondta –, hogy a nép ne vegye észre a cserét, és engedelmesen dugja járomba a nyakát. Az új Isten nevében szolgaságba kényszerítik idegenből jött papok, és német lovagok a magyarok büszke nemzetét, és aki szabadsága védelmére fegyverhez nyúl, azt könyörtelenül lemészárolják, az

új vallás dicsőségére- A vénülő király arca haragosra gyúlt.

–      Nem érted, bolond! – kiáltott a fiatal vezérre. – Keresztény népek sokasága vesz itt körül, s kiirtanának az utolsó emberig, ha makacsul ragaszkodnánk régi pogány szokásainkhoz!

–      Térj hát kereszténnyé, Tonuzoba, és élj!- De a besenyő megrázta a fejét.

– Inkább a halál, semhogy megtagadjam atyáim Istenét!

Mélyen elszomorodva, István király megkérte idegen papjait, hogy

kövessenek el minden lehetőt a fiatal besenyő vezér megtérítésére. A papok három álló napig beszéltek hozzá . Kifejtették előtte az új vallás szépségeit, beszéltek az égi boldogságról és Jézus Krisztusról, aki a kereszten szenvedett, hogy megváltsa az emberi világot. De bármilyen szépen beszéltek, a fiatal vezér csak rázta makacsul a fejét.

– Soha – ismételte –, őseim hitét soha el nem hagyom!

Ezután az idegen papok újra csak három napon át beszéltek neki,  a pokol borzalmairól, ahol örök tűzön égetik az ördögök a hozzá hasonló pogányokat. De Tonuzoba csak nevetett, s azt mondta,

-hogy nem bánja, ha oda jut, mert jó társaságban lesz ott ősei között- Makacsságán felbőszültek a papok.

– Ha nem veszed föl az igaz hitet, elevenen temetünk el! – fenyegették meg.

Kirendelték a rab besenyőket, hogy ássák meg a sírt fiatal vezérüknek.

Széles, mély sírt ástak azok, és mikor elkészültek vele, négy nehéz cölöpöt vertek be az aljába.

– Minek azok a cölöpök? – kérdezték meg tolmácsuk útján a papok.

–      Tán nem gondoljátok, hogy egy besenyő vezér sírba száll kedvenc lova nélkül? – felelték a besenyő foglyok.

 – Hogyan vadászna az égi mezőkön ló nélkül?

– Majd vadászik a pokol mélységes fenekén! – mordultak fel a papok, a pogány beszéd hallatára.

A besenyők levezették fiatal vezérük fekete harci ménjét a sírba kantárral, díszes nyereggel, és hozzákötözték négy lábát a négy cölöphöz. Tonuzoba, teljes fegyverzetben, nyeregbe ült. Leadták melléje kedvenc vadászebét, holtan. Aztán nem is várva a papok parancsára, a besenyő rabok hozzáfogtak uruk beföldeléséhez, ősi halotti dalokat énekelve. Tonuzoba szálfaegyenesen ült lován.

– Tonuzoba, áttérsz-e az igaz hitre? – kérdezték a sír széléről a papok.

A fiatal vezér nem is válaszolt, csak ült egyenesen, keményen a lovon. A laza föld már a térdéig ért, és eltakarta egészen a ló lábait és szügyét. A gyönyörű állat nyugtalankodni kezdett.

– Nyilazzátok le, de jól célozzatok! – parancsolt embereire Tonuzoba. –

-Senkinek sincs joga ahhoz, hogy állatot kínozzon.

– Sajnálkozz önmagadon, te pokolba menő – kiáltottak reá a papok –, ne egy lelketlen állat miatt bánkódj!

Besenyő nyilak pillanatok alatt kioltották a nemes paripa életét.    A föld a nyakáig ért már akkor, nem dőlhetett el.

 Csak állt holtan is, gazdájával a hátán. A besenyők tovább lapátolták vezérükre a földet. Tonuzoba torkából feltört az ősi besenyő csatadal. Hangja végigzendült mocsarak, erdők felett, és mintha az erdők minden fája, és a mocsarak minden nádszála vele énekelt volna.

A papok is belekezdtek egy keresztény zsoltárba.

Egyszerre csak tutaj tűnt föl a Duna kanyarulatánál, és jött lefele a vízzel. A tutaj közepén sátor volt, s a sátor előtt ott állt Tonuzoba asszonya, két kisfiával. Erős kezek partra húzták a tutajt, és a büszke tartású, szép fiatalasszony partra lépett, kézen vezetve két kicsi fiát.

Magosra emelt fejjel ment egyenesen a sírhoz.

– Mit akarsz itt? – kiáltottak reá a papok.

– Megesküdtem Isten előtt, hogy sírig hűséges leszek ehhez az emberhez –felelte büszkén a besenyő asszony –, és egy besenyő soha nem szegi meg esküjét.

A papok körébe lépve egy pillanatra megállt, és körülnézett. Kutató szemei megakadtak egy fiatal szerzetesen. A durva csuha sem tudta elrejteni délceg termetét, és nemes magyar arcvonásait.

A besenyő asszony odavezette két kicsi fiát a fiatal szerzeteshez.– Megesküdsz-e, a te Istenedre, és az enyimre, az egyetlen élő Istenre, hogy tisztességes, becsületes módon fölneveled ezeket a gyermekeket? – kérdezte az asszony tiszta, messze csengő hangon.

 – Megesküdsz-e erre, új Isten papja?

A fiatal szerzetes szemei megteltek könnyel.

– Megesküszöm az egy igaz Istenre, az összes szentekre, lelkem üdvösségére besenyők nagyasszonya – felelte remegő hangon –, esküszöm, a magyarok élő Istenére, a napra, a holdra, a földre, és a vizekre, hogy gyermekeidet becsületben, és tisztességben nevelem föl. Méltó módon arra, hogy vezérek lehessenek ember, és nemzet előtt! Utoljára megcsókolta fiacskáit, a besenyő asszony, és betette kis kezeiket a szerzetes nagy, csontos markába. Majd megfordult, és hosszú bársonyszoknyáját fölemelve bokáig, mintha attól félt volna, hogy beszennyezi, kis piros csizmáiban leszállt ura mellé a sírba. Tonuzoba lenyúlt érte, maga mellé emelte a nyeregbe, és megcsókolta. Mosolyogva simult karjába az asszony, akár a kismadár, aki fészkére szállt.

– Végezzétek a dolgotokat, ti besenyők – parancsolt embereire a fiatal vezér –  teljesítsétek a rabtartók parancsát!

A besenyők szó nélkül lapátolták tovább a földet. Mikor az már kettejük melléig ért, odafönt megszólalt a püspök.

– Utoljára kérdezlek, Tonuzoba. Áttérsz-e az igaz hitre?

Válasz helyett Tonuzoba belekezdett a besenyők halotti dalába.

 És emberei vele énekeltek. Egyre magosabbra lapátolva vezérükre és asszonyára a földet. Mikor már csak a fejük látszott ki a sírból, szinte könyörögve szólt le Tonuzobához még egyszer a püspök.

– Az Isten nevére kérlek, Tonuzoba! Engedd, hogy megérintse fejedet a keresztség vize, és se neked, se népednek nem lesz bántódástok!

De kiáltására nem jött válasz, csupán a halotti dal hangjai hullámoztak tova. Rónák, mocsarak és erdők felett.

Fel valahova a végtelen kék égségbe, fel Öregistenhez.

Ma már csak nehány vén, mocsári halászember, s nehány vén pusztabeli pásztor emlékszik Tonuzobára, és szép feleségére. Holdatlan, sötét éjszakákon úgy tetszik néha, mintha hallanák még valahonnan a távolból a besenyők gyászos halotti dalának elvesző foszlányait. Ezt is talán csak azért, mert besenyő vér folyik ereikben. A fogságba esett harcosok távoli ivadékai ők. Rájok lehet ismerni a gyász ősi jeleiről, ami századok folyamán népviseletükké vált: a megszaggatott nadrágszárról és az asszonyok térdig felhajtott szoknyájáról.

Valahol a róna sok ezer hullámzó dombocskája közül az egyik még ma is Tonuzobának, és asszonyának élve eltemetett testét őrzi. A velök együtt eltemetett arany- és ezüst holmik és lószerszámok miatt sokan próbálták már meglelni, de eddig még senkinek sem sikerült.

Pedig a régi monda szerint, azon a titkos sírhanton mindég hullámzik a fű, még szélcsendes időben is. Az élve eltemetettek szívverése hullámoztatja ott ma is a füvet.

De amikor elérkezik az idő, és a felhalmozott földet rendre lemossa az eső annyira, hogy a besenyők lófarkas zászlója átfúrja a sírdomb tetejét: azok, akiket ott élve eltemettek, kiszállnak majd a sírból, és Tonuzoba kürtjén felharsan újra az ősi csatadal.

Juhász Gyula: Tonuzóba

Megyek meghalni - párom -, jer velem.
a német isten nem lesz Istenem.

Az Öreg-Istent hittem eddig én,
KI mennydörög a magas ég ívén.

Az Öreg-Istent, akinek szeme
Arany nyilával tűz e földre le.

A német isten komoly és szelíd,
De vasba önti harcos híveit

Keresztje kard. Oltára félhomály,
Mennykő helyett a sípja orgonál

A német isten szőke, idegen.
Az Öreg-Isten jó Uram nekem

Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt.

Megyek meghalni - párom - jer velem
Földi Ősanyánk ölébe - csendessen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés