A XVI. század minden valamirevaló vitéze azon törte magát, hogy jó nevet és szép hírt szerezzen magának. Nagy ára volt ennek; de ha megvolt, a viselője tisztességgel ehette a kenyerét. Az ilyen emberről ugyanis a lantosok és a hegedősök hamarosan éneket szereztek. S a vitézre mi lehetett szebb és dicsőbb ennél? Hiszen a lantosok és az énekmondók szava a sas szárnyánál is sebesebben vitte tovább a jó hírt és a szép nevet. S aztán a kastélyok és a végházak jól megvetett asztalánál másról sem beszéltek, mint az ilyen vitéz viselt dolgáról. S nemcsak az övéi emelgették reá a köszöntőpoharat; nemcsak a saját népe tartotta őt nagyra! Az ilyen embernek még a törökök is tisztességet adtak. Sőt, mi több, még a német urak is süveget vetettek neki.

Az egymással farkasszemet néző magyar és török végvárrendszer katonái az ellenség területére vezetett portyák mellett gyakran párviadalokban (duellum) is megküzdöttek egymással - így vezetve le harci kedvüket és bizonyítva vitézségüket. A végvidéki bajvívásnak külön szokásrendszere alakult ki, a viadalokat esetenként párviadalra hívó levél előzte meg, egy-egy előkelőbb keresztény vagy török főtiszt gyakran szólította fel a szembenálló felet bajviadalra. Ilyen volt például a Sennyey bárócsalád levéltárából ránk maradt, 1665-ben kelt Kücsük Mehmed pasa levele is:

"Mi, hatalmas győzhetetlen Császárnak Dunán innét lévő végvárainak és Erdélyben lévő fényes hadainak igazgatója és gondviselője, Tömös várának Begler Bégje, Boros Jenőnek Főpasája, Nagyságos Kuczuchk Mehmet pasa. Tudtotokra légyen, ti nagy Ördögnek fiai, Kis ördögök, Ördög lelkei, Kutya felei, Disznó felei, hogy hiába hívjátok magatokhoz a Német Ördögöket és a Magyar Ördögöket. Könyörgöm és Istennek: hogy lássuk szembe egymást, tudom meghallgatja; nem várom: hogy ti jöjjetek énhozzám, meg kell látnunk egymást; mert a Török nemzetnek igaz vallása tartja, az ilyen Ördöglelkűeket, mint ti vagytok, nem kell várni, hozzájuk kell menni, megadja lator apáitok után Ördögbe, pokolba bocsátom fejeteket. Azért várjátok hatalmas Császárunk Vitézinek Kardját, tudjátok apáitok is megkóstolta. Isten adja néktek is azt benne: Nékem ne tegyetek választ, várjatok el.
Isten velünk."

A kihívólevél általában előadta a párviadal okát, megnevezte annak helyét, idejét és módját (kopjával, karddal, pallossal stb.), sőt néha sértegető szavakkal gúnyolta az ellenfelet, hogy az ne utasíthassa vissza a viadalra hívást.(*) Békeidőben ugyanis a bajvívást az uralkodói rendeletek szigorúan tiltották, a valóságban a párviadalok mégis gyakoriak voltak. Miután a felek megegyeztek az összecsapásról, hitlevelet állítottak ki egymás számára, amelyben garantálták, hogy a bajvívás ürügyén nem állítanak csapdát egymásnak. Ebben meghatározták a fegyveres kíséretek létszámát és a párviadal lefolytatásának körülményeit. Ezek után a két fél a kijelölt napon, egy nagyobb mezőn, több száz fős katonaság előtt és párbajsegédek vezetésével ütközött meg. Egy-egy jelesebb bajvívó (Például Thury György, Gyulaffy László vagy Magyar Bálint) alkalmanként egymás után akár több török vitézzel is megküzdött.
(CLAIR Vilmos: Thury György, a győzhetetlen, Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Gondolat Kiadó. Budapest, 1986; Lengyel Balázs: A török Magyarországon [Magyarország a XVI-XVII. században]. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1971; Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza: Kereszt és félhold - A török kor Magyarországon (1526-1699) - Mindennapi élet. CD-ROM Encyclopaedia Humana Hungarica 05.)

A Hont vármegyéből származó nemesi család sarja, ősei már az Árpád-korban jeles vitézek voltak. Nagyapja Thury Miklós Hunyadi Mátyás seregében szolgált és apja Gábor is kitűnő vitéz volt. Thury György a források szerint sohasem járt iskolába, így valószínűleg írni és olvasni sem tudott. Az 1540-es években huszár-főlegény lett a sági várban. /A XVI. században a huszár (vagyis amint maguk nevezték magukat, a lovag) mind nemes volt. Jobbágyok is szolgáltak ugyan a huszárságban, de ezeket lovászoknak hívták. A lovászból csak akkor lett huszár, ha főlegénnyé léptették elő. Ez pedig együtt járt a nemesség adományozásával./

Részt vett az 1552. augusztus 9-10-ei palásti csatában ahol jelentős része volt az olasz csapatok megmentésében.

1556-ban a lévai vár kapitányává nevezték ki, 1558-ban Bars vármegye főispánja, majd Várpalota kapitánya lett. Neve itt vált rettegetté a törökök körében. Kiváló bajvívó volt, sorra hívta ki a törökök legjobbjait. A pénztelenségen állandó portyákkal próbált segíteni, így akadályozta meg azt, hogy katonái a zsoldhátralék miatt elszökjenek tőle. 1563-ban jelen volt II. Miksa királlyá koronázásán, és az ünnepségeken vívott lovagi párbajoknak ő volt a hőse. Az állandó pénzhiány miatt végül 1565-ben beadta lemondását, ám az uralkodó még egy ideig maradásra bírta. 1566 júniusában 500 katonájával mindaddig tartotta Palota várát Arszlán budai pasa 7000-8000 fős seregével szemben, míg a felmentő sereg Salm gróf győri várkapitány vezetésével meg nem érkezett. Salm gróf Thury segítségével visszafoglalta Veszprémet és Tatát.

Ezt követően végérvényesen lemondott a várkapitányi tisztségről és helyét unokaöccse Thury Márton foglalta el. Szigetvár elestét követően felértékelődött Kanizsa várának jelentősége, ahova német katonákat szállásoltak Tahy Ferenc vezetésével. Tahy azonban nem tudott rendet tartani körükben, a katonák a környék lakosságát fosztogatták, a vár állaga vészesen leromlott. Hosszú alkudozásokat követően végül Thury Györgyöt nevezték ki a kanizsai vár kapitányává 1567-ben, aki egyúttal a dunántúli főkapitány helyettese is lett. Kanizsára érkeztekor a várat csaknem teljesen üresen találta ezért első jelentésében lőszert és élelmet kért, majd a vár megerősítését sürgette. Mivel kérelmei süket fülekre találtak 1569-ben felmentését kérte a királytól, aki ehhez nem járult hozzá. A következő években portyákból tartotta fent magát a kanizsai helyőrség. Thury ekkor már az ország első számú bajvívója volt, neve külföldön is ismertté vált, kortársai a „magyar Cid-ként” emlegették. Kortársai szerint több mint hatszáz győztes párviadalt vívott, a törökök ezért „dunántúli oroszlánnak” nevezték. Istvánffy Miklós 16. századi humanista történetíró szerint például egy hatalmas termetű török, aki Mezopotámiában, Indiában, Perzsiában, Egyiptomban sem akadt legyőzőre csak azért jött Magyarországra, hogy vele megvívhasson. Mivel a törököknek sok bosszúságot okozott, 1571-ben Orosztony község határában 150 lovasával együtt tőrbe csalták és megölték. Fejét a törökök levágták és Isztambulba küldték, testét Zrínyi György Kanizsán temettette el.

Takáts Sándor
Buda két árulója

Részlet

Nagy Thury Györgynek a híre valamikor messze túlszállt az ország határain. A XVI. században három nemzetnek a versszerzői mondogattak róla éneket! Krónikák, újságlapok és levelek versenyezve dicsőítették őt. A híre oly nagy volt, hogy messze keletről: Ázsiából jöttek hozzánk a török lovagok legelsei, hogy bajt vívjanak vele. És soha egy sem tudta őt legyőzni! Az egykorú történetírók együtt emlegetik őt Zrínyi Miklóssal, sőt, akad olyan följegyzés is, mely Zrínyi fölébe helyezi őt. Ha a lelki tulajdonságait latolgatjuk, csakugyan arra jövünk, hogy nem ok nélkül emelték őt Zrínyi Miklós fölé. Minden ízében magyar ember volt ő; hatalmas erejű, nagy testű, szép arcú férfiú, aki egyesítette magában mindazt, ami az embert igaz magyarrá és szeretetre méltóvá teszi. Egyenes és szókimondó ember ő, aki a kétszínűsködést sohasem ismerte. Minden szavában, minden tettében megcsillan az egyenesség és a nyíltság. Amit a szívén hordoz, az vagyon a nyelvén is. Rátartó és büszke az ellenséggel szemben, de szerény és alázatos az övéi között. Minden vitézét testvérének, felebarátjának tartja. Hódol a becsületnek és tisztességnek. Ennél nagyobb értéket emberben nem ismer. Nagy híre és dicsősége kevélységre és fölfuvalkodottságra sohasem indítja; mert az üres hiúságot nem ismeri. Bár ugyancsak volt mit mondania, a saját tetteiről soha egyetlen dicsérő szót sem ejt. A csatáknak a lelke, a törököknek a réme ő, aki a félelmet nem ismeri, s aki az életét mindennap kész kockára vetni, hogy a hazájának használhasson. Bár az egész életét a harcban tölti, bár a vérontás a mestersége, soha el nem durvul. Mélyen hivő lélek ő, aki az Úristennek félelmétől soha el nem idegenítette magát. Csak a csatákban zord és vad, otthon, a családja körében páratlanul szelíd atya és szerető férj. Az egyetlen dolog a világon, ami miatt a szíve olykor rettegésben vagyon: a családja sorsa!

Csoda-e, ha a katonák az ilyen embert bálványozták? S nem természetes-e, hogy a lantosok nemzetünk nevezetes főbástyájának nevezték őt?

Thury György mint szegény közvitéz kezdette meg a hadipályáját. Ságon szolgált mint könnyűháti lovas. Játszi embernek, jó katonának és jeles tréfájú vitéznek ismerték őt. Nyughatatlan vérű, harcolni vágyó, versengős és ingerlékeny hadfi volt, aki mindenáron lenni akart valami. Ezért minden törökbe belekötött. Mint az éhfarkas a juhok nyomát, úgy kereste ő a török vitézek nyomdokait. S addig nem volt nyugta, míg ezt vagy amazt viadalra nem kényszerítette. Addig haza nem tért, míg törökfej nem lógott a nyerge kápáján Azt mondják, hogy a bojtorjános csikóból válik a jó paripa. Thury Györgyön is teljesült a mondás; mert Magyarország legnagyobb bajvívója és legfélelmetesebb kapitánya lett ő.

Már a XVI. század negyvenes éveiben, mikor még csak ifjúsorban volt, s mint huszárfőlegény csupán két lóval szolgált, ismeretessé lőn a neve. S mikor a deákja a lantjára vette a Thury nevet, sólyomszárnyon járt a neve, mindenfelé. Minden valószínűség szerint a saját íródeákja volt a lantosa. Az 1548. évben látott napvilágot a Thury György éneke címen ismert vitézi dalocska. Ez a szép ének megkapó hűséggel adja vissza Thury Györgyünk vitézi szellemét és mély vallásosságát. A vitézi kor egyik legszebb írott emléke ez, mely méltó lenne Balassi Bálint nevére is. Az ének szerzője nemcsak Thury Györgyöt, de a végbeli szellemet is pompásan ismerhette, máskülönben aligha írhatott volna imigyen:

Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!

Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.

Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemedet lovárul ökleljük.
------------------------------------------------------

Adjad nagy Úristen tettekkel
Végházunk kérkedjen sok pogány fejekkel.

Bizonyosra vehetjük, hogy Thury György lantosa a következő években is szerzett ehhez hasonló énekeket, mert hiszen Thury egymás után vítta a bajt a leghíresebb török vitézekkel, s mindig jobban és jobban emlegették a nagyszerű kopjatöréseit és szablyaviadalait. Bizony, nem egy török vitéz nyögte búsan, hogy nem jó Thury nevét játékra tenni, akárhogy fonja is az ember az inát.

Alighogy legyőzte a váci béget, az 1551. évben már ismét halálra szóló bajt vívott egy főtörökkel. A király ez alkalommal meghagyta ördög (Teufel) Rézmán főkapitánynak, hogy kétszáz jó lovon való huszár kísérje Thuryt a viadal helyére. Mint folyt le a viadal, nem tudjuk. De Ferdinánd király július 20-án már maga írja, hogy Thury legyőzte az ellenfelét. S mivel már eddig is sok érdemet szerzett, a király színe előtt megjelent Thurynak két lóval nagyobb szerre rendelt fizetést.

Thury aztán nemsokára a lévai főkapitányságot kapta meg a barsmegyei főispánsággal egyetemben. Itt is folytatta a hadakozást, s ott verte a törököt, ahol érte. A szomszéd török végházak ugyancsak érezték Thury vaskarját. Ment is ellene a panasz Bécsbe, mint az árvíz.

Thury, mint lévai főkapitány is folytatta a bajviadalokat. Azazhogy maga adott jó példát a vitézeinek, mint kelljen vitézkedniök. Az 1557. év július havában például az új váci béget hívta ki viadalra. Thury ez alkalommal a haditanácstól kért engedelmet a viadal megtartására. Mint esett meg a viadal, nem tudjuk. De Thury jó egészségben tért haza.

Léváról Palotára került mint főkapitány. Ez volt igazán neki való hely; mert Palota a török torkában feküdt, s Thury kedvére harcolhatott. S meg is tette. Seregével foglalta vissza a törököktől a falvakat, s vérig bosszantotta a szomszéd török bégeket. A budai basák hosszú lajtsoromokban adták elő Thury ellen panaszaikat. De Thury fittyet hányt nekik. Az elkeseredés oly nagy volt ellene, hogy a fejérvári szandzsákbég: Hamza méreggel akarta őt megölni. A fölbérelt pribék azonban elárulta Thurynak, mi készül ellene.

Tudjuk, hogy az 1566. évi török háború azzal kezdődött, hogy a budai basa megszállotta Palota várát. Az ostrommal azonban semmire sem ment. Thury oroszlán módra védte magát, s a budai basa egész táborával hazaszaladt. A győri táborozás alkalmával Thury György megsemmisítette a fejérvári bég lovashadát, s magát a béget rabláncon vitte Miksa király elébe a győri táborba. Aztán részt vett Veszprém, Tata és Vitán visszafoglalásában. A király ezüst pohárszékkel jutalmazta őt, s a győri táborban maga akasztotta Thury nyakába az aranyláncot.

Thury ezután a fővégházzá tett Kanizsa főkapitányává lett. Alighogy idejött, már bajviadalra hívta ki a szigetvári béget. Azt írta neki, hogy mostan jutott egyikük a bégségre, másikuk meg a kapitányságra, tehát illik, hogy megpróbálják egymást (1568). Kanizsán különben ugyanúgy tett, mint Palotán. Egymás után szedte vissza a töröktől a hódoltsági falvakat. A törökök annyira tartottak tőle, hogy a Kanizsa vizén át sem mertek jönni. Utoljára már a kihívásait sem fogadták el. Az 1571. év április hónapjában a szigeti bég lest vetett Thurynak. A mi hősünk ráment a lesre, s a törökök Oroszton nevű falu mellett a mocsárba szorították őt. A lovát hamar lelőtték, s Thury a sárba esett. A törökök mindent elkövettek, hogy Thuryt élve fogják el, de ez nem sikerült nekik. Thury ugyanis elvetette a sisakját, s hajadonfővel küzdött, míg össze nem vagdalták. Inkább választotta a halált, mint a rabságot. A fejét valóságos diadalmenetben vitték Konstantinápolyba. De Rym orátor június 19-én jelenti Bécsbe, hogy a nagyvezír kezébe vette Thury György fejét, és sokáig nézegette a sebekkel borított szép fejet, és szakállát is megsimogatta. Maga a szultán is megnézte Thury fejét. De Rym arra kérte a nagyvezért, adná vissza Thury fejét, hogy hazájába küldhesse. A nagyvezér nem hajolt e kérésre, hanem ő maga tisztességgel eltemettette Thury György fejét!

Ott, ahol a nagy Thury György elesett, a mieink kápolnaszerű síremléket állítottak neki, s oda helyezték a testét. Ez a síremlék (Tumulus Georgii Thury) akkor is fönnállt, mikor Kanizsa a török kezére jutott. A törökök ugyanis nem érintették legnagyobb ellenségük sírját. Csak a törökök kiűzetése után pusztult el Thury síremléke.

Thury György halálát nemcsak a magyar, de a német és a török költők is megénekelték. A magyar énekek közül csak egy maradt ránk. Ezt is egyetlenegy példányban bírjuk csak. Ez a Thury György haláláról szóló ének mindjárt a haláleset alkalmával keletkezett. A szerzője ismeretlen. De magából az énekből világosan megállapítható, hogy olyan ember írta, aki Thury György egész életét jól ismerte, aki szerette őt, és aki az ő kardja alatt szolgált. Hogy katonaember volt, azt a végbeli viszonyok és a török-magyar hadakozási mód alapos értésével és ismeretével árulja el. Mindent, amit az elég hosszú énekben Thury Györgyről mond, hiteles aktákkal bizonyíthatjuk. Az ének tehát igazságban elsőrendű történeti forrásszámba megy.

Hogy ki volt a szerzője, megállapítanunk nem lehetetlen. Ugyanis magából az énekből kitűnik, hogy az illető Thury Györgynek deákja volt. Igaz ugyan, hogy Thury vitézei között több deák is akadt, de hát a legkedvesebb, a legbizalmasabb deákját név szerint is megnevezhetjük. A csallóközi születésű Alistáli Márton deák volt ez! A mustralajstromokból kimutathatjuk, hogy állandóan Thury György kardja alatt szolgált. Már Léván együtt találjuk őket, s Thury György leveleit Alistáli Márton deák írja, aki mint lovag főlegény szolgált Thury seregében. Léváról Palotára is magával vitte őt Thury. Bevett szokás volt a végházakban, hogy a kapitányok a jargaló szolgáikat (évi zsoldra szerződött vitézeiket), akik a szokástörvény szerint a kapitány családjához tartoztak, szolgálatuk új állomására is magukkal vitték. Alistáli Márton deák is jargaló szolgája volt Thurynak, tehát ő is vele ment Palotára. Hogy Thury György nagyon kedvelte e hív szolgáját, nem nehéz megbizonyítanunk. Az 1559. év tavaszán Thury György arra kéri a királyt, hogy Papkeszi és Vinyola falvakat adományozza Alistáli Márton deáknak, aki évek hosszú sora óta híven és derekasan szolgálja őt! Ezeket a falvakat - írja Thury - szablyával vettem vissza a töröktől. Alistáli Márton deák a két faluval együtt tovább is híven fog szolgálni Palota várában.

A király hajlott Thury György kérésére, s az udvari kamara május 3-án már tudására hozta, hogy Márton deák megkapja a két falut.

Hivatalos adatokkal bizonyíthatjuk, hogy Thury Palotáról egész lovasságát elvitte Kanizsára. Bizonyos dolog, hogy Thury az ő leghívebb és legkedvesebb emberét: Alistáli Márton deákot is magával vitte. Hiszen ő volt a titkos deákja (a titkárja); ő forgatta gazdája helyett a tollat, tehát Kanizsán sem nélkülözhette őt. Már most a Thury György haláláról szóló énekről bizonyos, hogy olyan deák írta, aki maga is részt vett a csatában, s aki töviről hegyire ismerte Thury György egész életét. Ilyen pedig csak egyetlenegy volt Thury mellett, és ez Alistáli Márton deák volt, aki gyermekségétől kezdve Thury szolgálatában állott, aki végtelenül ragaszkodott hozzá, mint második atyjához. Thury is mód nélkül kedvelte derék íródeákját. Tudjuk, hogy két ízben is őt küldte fel Bécsbe maga helyett, valószínűleg azért, hogy a király is megismerje Alistáli Márton deákot. És a jó deák Bécsben is úgy forgolódott, hogy jó gazdájának tisztességet szerzett.

Alistáli Márton deák maga megmondja, hogy a Thury György haláláról szóló hosszú éneket csak úgy sebtiben írta. Azt is megvallja, hogy önmagát nem tartotta elégségesnek arra, hogy Thury vitézségét a maga valóságában előadhassa. Ő csak annyit ad, amennyivel az Isten őt megszerette, s amennyire az ideje engedte. De azért sok szép és figyelemre méltó dolgot írt. Éneke megérdemli, hogy komolyan foglalkozzunk vele. Annál inkább, mivel bizonyos dolog, hogy Alistáli Márton deák több más éneket is szerzett. Hiszen minden jel arra mutat, hogy a Thury György éneke című szép vitézi verset is ő szerezte volt.

A jó és hálás Alistáli Márton deák szinte példátlan fájdalommal siratja az énekében volt gazdáját. Valósággal szeretetbe mártja a pennáját, mikor volt ura jóságát és nagyságát meséli. Ilyen érzést, ilyen ragaszkodást csak egy emberöltőn át tartó jó viszony teremthet az emberben! S a szegény íródeák meg is vallja, hogy Thury őt gyermekségétől fogva tartotta, s magától el nem bocsátotta. Vagy talán nem ezt jelentik e sorok:

Az kiket gyermekségétől feltartott,
És sokféle szerencséken hordozott,
És üvelök sok dologban forgolódott,
Ühozzájok jó hírt s nevet adott!

Ezek csuda nagy sírást tesznek vala,
Sem éjjel, sem nappal nem szünnek vala,
Azért immár jutának budosóba:
Mert elesett fejőknek koronája.

Kár lőn vitéz most itt néköd meghalnod,
Mert Zalaság azt bizonnyal megbánod!

A szegény gazdája vesztett deák itt jól jövendölt. Alighogy Thury behunyta a szemét, a török száz falut ragadott vissza Kanizsa tartományából.

Forrás: //baranta.gportal.hu/

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés