A Haza találás meséje

Az első emberiség földi nyomot nem hagyva fejezte be küldetését, nem adva ezzel okot a mának, hogy érdekek sora értse félre a jelenlétet, a nép feladatát.

Nyomot nem hagyott  a földön, de a lelkekben igen.

Átadta tudását az őt követő emberiségnek: a világ közepén.

Kárpátok ölelte földön, földrész szívében, Boldog Asszony ölelő ölében.

Az emlékezet tanúbizonyságot tesz arról, hogy az új emberiség kezdetén Tündér Ilona országában élők műveltsége nem kezdete, hanem múltból hozott folyománya volt az emberi műveltségnek.

Mindig is élt nép a Kárpátok ölében, nép, amelynek létét és tudását nem méltatja figyelemre a történelem múló hatalmainak, se hatalmakat kiszolgáló múltbéli és jelenvaló krónikások pillanatnyi, esendő érdeke.

Nem méltatja figyelemre, hiszen a pillanat érdekeit élők nem értik a Mindenség rendjét, s a teremtettség belső Egységét adó folyamatok örökkön való, élő áramlását.

Szerves Egységben él az Ember a teremtett világgal: a Természettel.

Léte nem függ a Teremtőn kívül mástól, nincsen szüksége maga készítette sok eszközre. Hiszen a Mindenható megadott mindent, mi kell a boldogsághoz, emberséghez.

Ha eszközt készít is az Ember, azt a keveset mesteri módon, mívesen teszi: legyen öröme készítőnek, használónak egyaránt. Legyen öröm az alkotás, legyen szép az eszköz. Egységben él az Ember, Együtt az Eggyel. Zenével, tánccaI, dallal.

Szer tartással. Szer elemmel.

Fehér ruhában, szívében a Szer etet melegéveI, éltető erejével.

Az Egy, élő Teremtőt imádja, s tiszteli minden formáját: a teremtett Természetet. A Napot, a Holdat s az Ég  csillogó fényszikráit, melyek mutatják az útat az éjben. Tiszteli az éltető vizet, Tüzet, az áldott Földet s a Levegőeget.

A nővő növényeket, s az élet állapotait: az állatokat.

A Természet erőit nem féli, hiszen ismeri

Ha szert tart, használja is: a vihart, a szelet és az égi  vizet, Isten tüzes nyilát s a Föld

                        Számolatlan formájú erejét                         .

Használja a teremtett s a Teremtő erejét gyógyításra, a rend helyre állítására.

Tudja, hogy minden az Egy teremtett alkotása, s tudja, hogy a szabad akarattal megáldott Ember Isten gyermeke. Isten égő égi tüze élteti az Embert, ki tudja:

a teremtő Tűz, a Nap Fia.

Érti az Ember a Lelket, az Egyet, amely ott van mind annyiunkban, kik gyermekei vagyunk a Teremtőnek.

Nap fiai, Isten gyermekei az Ember létének kezdeteitől itt élnek máig e földön.

Korok, érdekek, hatalmak zúgtak át felette, de az önnön maguk igazával eltelt sokadalmak nem is látják a tiszta szívű, fehér ruhás embereket, Isten Tudásának tudóit. ~

A pillanatnak élő nem érti azt, ki az öröklétnek szenteli életét, s az érdekeit hajszoló nem érti az érdektől, s ítélettől mentes szeretet tiszta lelkű tanítóit.

Nem érti, mert fél. Fél, mert nem része az Egésznek. S mert fél, megítéli, néven nevezi a Teljest: mindíg más néven, s érdekei ellen valónak tartja

De múló érdek nem árthat az öröklétnek.

Ismeri az Ember az írást már ezred évekkel az első nagy városi műveltségek születése előtt. Ékes jeleket ró fába, kőbe, agyagba, melynek emlékét megőrizte az idő a Haza földjében.

A korban, midőn a világon az ember a föld anyagából még csak a követ használja eszközül, a Kárpátok ölében már él mai műveltségünk.

Sár földből vert falú, tapasztott házaknak fából ácsol födémet, tetőt az Ember, jószágot tart, s műveli a Földet. Mag hozó füvet termel, megőrli, s ebből kel kovásszal a Tűz helyén, a búbos kemencében sült, ropogós kenyér.

Kender szára szövétnekből készül az Ember hímes, fehér ruhája, melyben teszi a dolgát, tartja a Szert.

Asszonyok terítőt szőnek, hímes jelekkel ékítve az anyagot, s agyagot formálnak díszes cserépedényekké. Kép jelekkel, s ékkel ír kőbe, agyagba, s írást ró a fába.

Úgy él az ember, hogy maga után nem hagy nyomot: mit kapott a Teremtőtől, annak egészét -

                        használja, s mire már nincsen szükség, a Természetnek javára fordítja.                         -'

Nyár deli ünnepeken, s télidő csendes estéin fel csendűl a Dal, száll, az ének, szól a furulya, s dobban a dob hangja. Az Ember járja az Asszonyokkal táncait.

Tiszteli az Egy, Élő Teremtőt, Élő Megváltót, az Élő Természetet. Tiszteli az Ember Fiát, s Boldog Asszonyát.

Tízszer ezer esztendők teltek, korok, idők, hatalmak változtak, de az Egy Szerű Ember élete nem változott e honban máig.

Nem változott, hiszen nem volt oka a változásra. Hiszen mindig is emberként élt az Ember.

Egy Szerűen. Boldogan. Szer elemmel, tánccal, a Mindenség iránt érzett hálával.

Nem féli, nem perli Istent az Ember, hanem hittel szereti. Szerelemmel. Tudja, hogy a teremtő nem ítél. Csak szeret. Szerrel etet. Jó Isten.

Nem féli Istent az Ember, hiszen bűntelen.

Nem féli, hiszen gyermeke. S a gyermek nem fél, hiszen Atyja egésze.

Őrzi az Atyjától kapott égi tudást, s boldogan adja tovább minden tiszta szívű Ember Fiának.

                        Szájról szájra, szívtől szívbe.                         __

Népünk Hun-nak, Egy-nek nevezett ága megsokasodott a Kárpátok s a Tien Shan hegyvidéke között feszülő pusztákon. Őrizte, s őrzi a Honból hozott tudást s műveltséget a múló idő változásai közepette is.

Ha Teremtő választotta Úr kovácsolt Egységet a szabad családok között, az Úr, az élet középpontja mindig visszatért a Kárpátok ölelte földre, Tündérek Országába.

Elsőként az idő tájt, midőn Szkítának nevezte őket a világ.

A szabad, lovas, kerek sátorban élő, Istenre ügyelő, figyelő szerves műveltségből ekkor kezdtek elsodródni családok, kik megtelepedtek, s megtöredezett tudásuk. A puszták népének életét már nem folyamatában látták, önmagukat különállóként határozták meg.

Múltjukat csak addig az időig ismerték, amikor kiszakadtak az emberi teljességből.

Így sodródott el a Szkíták sokadalmából a görög és latin nyelvű műveltségek sora, ezer apró részre bomolva szerteszét. Az Egészből kiválva megszűnt az élet lüktetése, helyhez, s földhöz ragadtak e népek.

Fallal kerített helyeken, kőből épült  várakban vártak. Várták valaha volt, régen feledett népüket, múltjukat: életük felét, immáron fél elemmel, s várták a végképpen feledett Tudást. A szabadság, a Szer elem tudását, a szer etet boldogságát.

De ellennek hitték azt is, ki nem ellenük: értük érkezett.

Idők múltával ismét Teremtő küldött Urat kűldetéssel: Etele Nagy Királyt.

Koronát is adott az É_g: abroncsos, keresztpántos aranyos Koronát, jeleket hordozó, beszédes zománcképekkel, melyek az Ember belső, Teremtőhöz vezető útjának állomásait jelölik.

És kardot is adott Isten a kűldetéshez: gátakat, határokat oldani, ostorozni a fél elem szószólóit, ítéletek rabjait.

Ismét Kárpátok ölébe tért a szabad világ középpontja.

Most a germánok sodródtak el a pusztákról, s túl a Kárpátokon lettek röghöz kötött, falakkal kerített népek.

Itt maradtak puszták népéből, a várók kit most Avar néven nevezett a kor. Itt maradtak birodalmat alapítani, államot szervezni Tündérek földjén, Kárpátok ölében.

Várták Magyar népét.

Ez idő tájt a Szlávok sodródtak túl a végeken, s lettek szolgái a korábban kint rekedt népeknek.

Puszták szabad népét sok néven nevezték már ekkor: Szkíta, Avar, Ugor, Bolgár, Hun, Türk, Árja, - és még számolatlan egyéb néven.

S ekkor Egy feladatra szerződött a puszták minden népének magja, sok kicsiny törzs.

Testük vérével fogadták testük vérévé a többit. Szerződtek a feladatra, hogy Egyként térnek vissza Kárpátok ölébe, s ott teljesítik be Égtől való küldetésük: földrész szívébe térni vissza minden népnek, ki onnan eredt, földrész szívébe vinni vissza a Tudást, megőrizni s ha ideje jő, kiteljesíteni a Világban. Világra hozni, Világnak adni.

Legyen végre kerek Világ közepén a hely, honnan ered az Ember, honnan ered a Tudás. Legyen a Hely az eredet helye, hogy helyesen éljen a Világ: Ott, Honban.

Szerződtek e feladatra a törzsek, melyek közűl való a legkisebb, a Tudás magja őrizőnek, Istentudó Emberek családjának küldötte: a Magyar.

De míg ide jutott, hosszú Útat tett meg Magyar mag őr népének küldöttsége. Gyalogjártak, lovon ritkán. Mentek az Ég  minden tája felé, néha többen, néha csak az Ember Fia Egy magában. Vitték a Teremtő Tudását, az Ember Tudását minden népnek,

                        családnak, szerte a Földön.                         /-

Vitték a hírt, a megváltás jó hírét! az Ember a Nap fia, Isten gyermeke; hogy itt járt a lélek madara Turul sólyom mútatja az irányt.

Hogy a Szer etet. Hogy a megváltó él, hiszen a megváltó Isten gyermeke, az Ember Fia.

                        Aki mi magunk vagyunk, mindahányan.                         \

Tanították az írást, az Anyaföld művelését, ölelés titkait, test és lélek teljességét. Gyógyítottak, s tanítottak: hogyan lehet Ember az ember.

Ott voltak minden nagy emberi műveltség kezdetén, hiszen ez volt kűldetésük.

Jelenlétük: a Tudást fellelni mindig, minden kezdetekkor, de földi nyomot nem hagyva fejezték be mindig küldetésük. Nem adva ezzel okot a mának, hogy érdekek sora értse félre a jelenlétet, a nép feladatát.

Csak az emlékezet őrzi a ki tudja, honnan érkezett, s ki tudja, hova távozott halk szavú,  fehér ruhás magosok (mágusok) jelenlétét az időben.

Ők voltak az Emberi Tudás, az Emberség, emberiség tudása magjának őrizői, magosok népének küldöttei, kiknek nyomán birodalmak születtek a semmiből.

Tették mi a dolguk, elismerést nem kérve, s el nem fogadva, s ha ideje jött, mentek tovább. Egyre tovább míg a múló időben a magról, magáról megfeledkező, megsokasodó világban a Mindenható visszarendelte őket az Eredet helyére.

Hogy visszatérjünk oda, honnan elindúltunk.

De míg ide jutott, hosszú Útat tett meg Magyar mag őr népének küldöttsége. Gyalogjártak, lovon ritkán. Mentek az Ég minden tája felé, néha többen, néha csak az Ember Fia Egy magában. Vitték a Teremtő Tudását, az Ember Tudását minden népnek,

                        családnak, szerte a Földön.                         /-                         -                         --

Vitték a hírt, a megváltás jó hírét az Ember a Nap fia, Isten gyermeke; Isten útján a lélek madara.: Turul sólyom mútatja az irányt.

Hogy a Szer etet. Hogy a megváltó él, hiszen a megváltó Isten gyermeke, az Ember Fia. Aki mi magunk vagyunk, mindahányan.

Tanították az írást, az Anyaföld művelését, ölelés titkait, test és lélek   teljességét. Gyógyítottak, s tanítottak: hogyan lehet Ember az ember.

Ott voltak minden nagy emberi műveltség kezdetén, hiszen ez volt kűldetésük.

Jelenlétük: a Tudást fellelni mindig, minden kezdetekkor, de földi nyomot nem hagyva fejezték be mindig küldetésük. Nem adva ezzel okot a mának, hogy érdekek sora értse félre a jelenlétet, a nép feladatát.

Csak az emlékezet őrzi a ki tudja, honnan érkezett, s ki tudja, hova távozott halk szavú, fehér ruhás magosok (mágusok) jelenlétét az időben.

Ők voltak az Emberi Tudás, az Emberség, emberiség tudása magjának őrizői, magosok népének küldöttei, kiknek nyomán birodalmak születtek a semmiből.

Tették mi a dolguk, elismerést nem kérve, s el nem fogadva, s ha ideje jött, mentek tovább. Egyre tovább, a múló időben a magról, magáról megfeledkező, megsokasodó világban a Mindenható visszarendelte öket az Eredet helyére.

Hogy visszatérjünk oda, honnan elindúltunk.