Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. 
     Kérdés nélkül elkezd mesélni:

      "   -  Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli
patakból. Egy még abban az évben kiszáradt,   de  a többi gyökeret
eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról.
Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a
szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész
szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem
a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót,
és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban   nagyon hamar el   tudom
adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha
nem,    ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak
tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És
most, ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis
facsemetét. Tudja, van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk
ültetni a kis fákat, és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben
biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot... "

Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam.
Az utasom a reszkető kezével egy fél kilós   zacskó  dióbelet csúsztatott
az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott:
vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a
diófákat ültette...

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a
dióbelet nézem:     az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági
krízisre. 

Járható út... Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés