1944. augusztus 27-én a szovjetek a történelmi Magyarország területére léptek. A Magyarországért harcoló honvédek Erdélyben és az Alföldön 1944. október 5-e és október 28-a között elszántan harcoltak az oroszok ellen. A szovjet csapatok 1944. december 24-ére körbezárták Budapestet és a magyar főváros ostromgyűrűbe került. Ezzel megkezdődött a II. világháború egyik legnagyobb, legpusztítóbb, legvéresebb és leghosszabb ideig tartó városostroma Sztálingrád után.

A szovjet előrenyomulást Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen.
 A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által.

Budapest 1944-1945-ös ostroma a legvéresebb városostromok közé sorolható. Ellentétben a korábbi ostromokkal, melyek során döntően a Várhegy birtoklásáért folytak a harcok, a II. világháborúban az egész város csatatérré vált. Ennek nyomai mind a mai napig jól láthatóak. Nem csak a szétlőtt homlokzatok tanúskodnak erről: a városban építkezések során ma is kerülnek elő tömegsírok, fel nem robbant lövedékek, fegyver és felszerelés maradványok.

Mivel a harc szó szerint a lakosság feje felett folyt, az eseményeknek több mint 800.000 szemtanúja maradt. Az ostrom kataklizmáját érzékelteti, hogy élményei kitörölhetetlenül ott vannak mindenkiben, aki azokat átélte, mint kisgyermek vagy akár mint családfő. A harcokat átélt német és magyar katonák számára Budapest ostroma minden korábbi bevetésük szörnyűségeit felülmúlta: jellemző, hogy pl. a 66. páncélgránátos ezred parancsnoka Wilhelm Schöning tartalékos alezredes 1985-ben bekövetkezett haláláig csak budapesti élményei rekonstruálásával foglalkozott, holott 1939 óta folyamatosan részt vett a háború különböző ütközeteiben. Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr későbbi tábornoka sem tudott szabadulni az átélt borzalmaktól: „hogy még élek, vad álmokat okoz nekem” nyilatkozta a kitörés után. Budapest ostroma több szempontból is rendkívüli volt. A szovjet hadsereg magyarországi össz veszteségének fele Budapesttel kapcsolatosan keletkezett. A város elfoglalásáért indított hadművelet 108 napig, a tényleges ostrom 102 napig tartott, melyből 52 napot a védők teljes bekerítésben harcoltak végig. Ezzel szemben Berlin két hét alatt, Bécs hat nap alatt elesett, és a legkitartóbb német helyőrségek is, mint a königsbergi vagy breslaui csak 77 ill. 82 napig álltak ellen az ostromlóknak. Sztálingrád ostroma ugyan 125 napig tartott, de ennek döntő része nem érintette a város területét, melyből a civil lakosságot egyébként is evakuálták. Budapest ostromához igazából csak Varsó 1944-es ostroma mérhető: csak ott a német volt a támadó fél.

Az ostrom tragikus fejezetei közé tartoznak a szovjet katonák erőszakoskodásai, kilengései. A megerőszakolásokon, fosztogatásokon túlmenően a hadsereg speciális kémelhárító osztagai számos vérengzést követtek el. A katonai szolgálatot soha sem teljesített Thott Sándor családjával és néhány másik civillel együtt szenvedő alanya volt egy ilyen esetnek:

„Február 11-én a lepke u. 23. számú házban voltunk. A kitörés utáni reggel tódultak a villába a németek, magyarok és néhány nyilas pártszolgálatos. Mind meg akarta adni magát, sokan sebesültek voltak. 10-11 óra felé megjelent a GPU. Mindenkit összeszedtek és elvittek, csak a civilek maradtak ott. majd lejött egy ukrán és elvette igazolványainkat. Majd ő is elment.

Az ablakon kinézve láttam hogy nyolc német katona áll feltartott kézzel a ház előtt. Egyszer csak bejött egy ötfős szovjet járőr a szobába és minden átmenet nélkül elkezdett lövöldözni. Én karlövést kaptam, lezuhantam a dohányzóasztal alá. Az egyik katona felkapott és közvetlen közelről leadott rám egy egyes lövést ami mellkason talált. Valaki elkiáltotta magát 'ne lőjetek, magyarok vagyunk' válasz nem érkezett csak egy géppisztolysorozat és bátyám meghalt. Hasonlóan járt a szobában tartózkodó többi hat civil, egyikük bablevest kanalazott amikor érte a halálos golyó. A lövöldözésre apám is bejött az udvarról, ahol addig éppen csajkáját mosta: őt hátulról lőtték fejbe. Engem hasra fordítottak és úgy hagytak. Sötétedés után átcsúsztam a szomszédos házhoz és levonszoltam magamat a pincébe, a nyolc német katona tarkólövéssel feküdt a házunk előtt.”

A gyűrűben rekedt budapesti lakosság mellett több ezer olyan civil is, akik éppen Sztálin elől menekülve, a már megszállt országrészekből érkezve kerestek oltalmat a fővárosban. A német vezérkar, Karl Pfeffer Wieldbruchot a IX. SS hegyihadtest parancsnokát nevezte ki a Budapest-erőd főparancsnokává. A magyar csapatok parancsnoka Hindy Iván altábornagy, akinek nem sok beleszólása volt a hadműveletekbe. Sztálin a 2. Ukrán Front parancsnokának, Malinovszkij marsallnak három napot adott a főváros elfoglalására. Malinovszkij ezt eleve lehetetlennek tartotta. Budapestnél 80 ezer fegyveres magyar, német és egyéb nemzetiségű önkéntes nézett farkasszemet a 150 ezer szovjettel, románnal és bolgárral. A Wermacht és a WAFFEN-SS egységei mellett a Magyari Királyi Honvédség alakulatai, hungarista pártszolgálatosok, csendőrök, az egyetemi rohamzászlóalj és különböző önkéntes harc csoportok próbálták feltartóztatni a Vörös Hadsereget, bízva, hogy az ígért felmentő sereg megérkezik. Pest 1945. január 18-án elesett. Budán utcáról utcára, házról házra folyt a harc. A Dunántúlon megindított, Budapest felmentését célzó Konrad hadműveletek megakadtak a nagy erejű szovjet ellentámadások miatt, így a védők magukra maradtak. A IV. SS páncélos hadtest tankjainak sikerült kb. 21 km-re megközelíteni a gyűrűt, de tartva a bekerítéstől, erősítés hiányában visszarendelték őket. Február 10-én már csak a vár környékén folytak a harcok. Elfogyott a lőszer, az elélem, a kötszer és a gyógyszer is. Ebben a reménytelen és drámai helyzetben a Wieldbruch által összehívott haditanács február 11-én délelőtt úgy határozott, hogy este 8 órakor áttörik az ostromgyűrűt és a budai hegyeken keresztül megpróbálják elérni a német vonalakat. Este 6 óra előtt rádión továbbították a hírt, ezután az adókat összetörték. Ettől a perctől kezdve elkezdődött a kitörés. A szovjet katonák valószínűleg árulás révén tudomást szereztek a tervezett útvonalról és ahogy megjelentek a kitörő egységek a mai Moszkva-téren, a háztetőkről rögtön tüzet nyitottak. Az elfogott tiszteket és életben maradt sebesülteket a szovjetek a helyszínen agyonlőtték. Voltak olyanok is, akiket csak hosszú kínzások után végeztek ki. A megfáradt, éhes magyar és német katonákból csak 785 érte el a német vonalakat. Az a több ezer fegyveres védő akik kijutottak a budai hegyekbe, harc közben meghaltak vagy fogságba estek. Azokat az orosz, litván, észt, belorusz és ukrán önkénteseket, akik a sztálini terror ellen harcoltak, válogatott kínzások után legtöbb esetben azonnal kivégezték. Hindy Iván és Karl Pfeffer Wieldbruch különböző csapattestekkel az Ördögárok csatornarendszerén át próbált kijutni a hegyekbe, de 1945. február 12-én fogságba estek. Wieldbruch 10 éves szibériai száműzetés után tért vissza hazájába, Hindyt pedig a háború után a "népbíróság" mint háborús bűnöst elítélte és kivégezte. 1945. február 13-án Buda is elesett. A várost megszálló szovjetek felgyújtották a korházakat, a betegeket megölték. A megszállók fosztogattak és erőszakoskodtak. Malinovszkij civilek ezreit vitte el hadifogolyként Sztálinnak, hogy a védők nagy számával igazolja az elhúzódó ostromot.

Itt kell megjegyezni, hogy a harcokban kitüntetett szovjet katonák nem a főváros felszabadításáért, hanem elfoglalásáért kaptak kitüntetést.

Magyarország mint annyiszor a történelem folyamán, 1945-ben is megmentette Európát a totális pusztulástól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés