A tánc

A fennmaradt leírások, elbeszélések, valamint a ma még a természettel együtt élő népek megfigyelése alapján bátran állíthatjuk, hogy a tánc az ember egyik legősibb szertartása. Összefügg a születéssel, a halállal, és minden változással, ami a közösséget érinti. A közösségi együvé tartozás legjellemzőbb kifejezése.

Vegyük csak a két legéletbevágóbb tevékenységet, mint a vadászat, és a harc. Mind a kettőben egy békés normál életformából kell átlényegülni egy erőszakos, gyilkos állapotba.

Ki kell fordulniuk önmagukból, más állapotba kell kerülniük. Az események befejezése után pedig vissza kell változniuk a normál, hétköznapi életrendbe, hogy ne alakulhasson ki tudathasadásos állapot, hogy a család, vagy törzs egyáltalán együtt tudjon élni. A hétköznapi konfliktusok ne torkolhassanak vérengzésekbe, ami lehetetlenné tenné a csoport túlélését.

A táncrituálékban általában részt vesz az egész törzs. A harcosok, vadászok a tényleges táncot járják. Ez egyfajta edzés. A tánc mozgásanyagai a testrészek előkészítését, bemelegítését szolgálják. Összehangolják a mozdulatokat, szerepeket, helyzeteket. Nyilvánvalóvá teszi a rangsort, és a feladatokat. Akik nem vesznek részt közvetlenül a táncban, azok meg a hátteret biztosítják. A szertartásban a felszerelés előkészítésével, énekkel, hangkeltéssel, ritmussal /zenével/ vesznek részt. Elengedhetetlen, hogy minden korosztály jelen legyen a maga módján, hiszen csak így biztosítható a folyamatosság, a bevált módszerek továbbörökítése.

A tánc alakzata lehet kör /tűz körül/, vonal, szétszórt, ék, vagy egyéb alakzat. A mai magyar népi táncokban legjellemzőbb a páros forma - egy férfi, egy nő. Valamint jellemző még az egyéni ügyességet, virtuozítást bemutató legényes, verbunkos - egyedül, vagy csoportosan, eszközzel, vagy anélkül. A körtáncot, karikázót leginkább a leányok, asszonyok járják. A román, bolgár, szerb népcsoportokkal közvetlenül érintkező területeken ma is jelentősek. Megtalálhatók még a gyermek és ifjúkori párválasztó játékokban is.

A TÁNC
	SZERTARTÁS RÉSZE	VISELET	FÉRFI – NŐI SZEREP	TÁNCOLNAK IS	HALLGATJÁK
A NÉP TÁNCA	IGEN	VAN	VAN	IGEN	IS
UDVARI TÁNCOK	IGEN	VAN	VAN	IGEN	IS
TÁRSAS TÁNCOK	NEM	ÁTMENET	VAN	IGEN	IS
DISCO	NEM	NINCS	NINCS	IGEN	IS

Mint a táblázatból is látszik, a zene és a tánc egyre jobban elvesztette azt a szerepét, amiért valamikor keletkezett. Míg kezdetben a nép körében rituális és szakrális szerepet töltött be és annak megfelelően a ünnepi viseletben és öltözékben járták a szerepeket megfelelően betöltve mind férfi, mind női részről, addig mára a tánc értelmét, funkcióját, szerepét és viseletét vesztett lötyögéssé vált, ahol a mozdulatok egymásutániságának már nincs funkciója.

Nézzük is, hogy a baranta foglalkozásokon miből is meríthetünk. A magyar táncdialektusokból mi a Felföldi László - Pesovár Ernő (1997) féle felosztást vettük alapul. Ez a következőképpen néz ki:

I. A nyugati- vagy dunai táncdialektus jellemző táncfajtái a pásztortáncok, az ugrós, a leánykarikázó, a verbunk, a lassú- és a friss csárdás és a sokszínű lakodalmi tánckészlet.

1. Északnyugati dialektusterület: Főbb jellegzetes táncok: a leánykörtáncok, a régi eszközös táncok, a verbunk, a csárdás helyi változatai, a mulatsági alkalmakhoz fűződő marsok és a menyasszonyfektető gyertyás tánc.

2. Csallóköz és Szigetköz: A honfoglaló magyarság e régi telephelyeiről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk. Jellemző a verbunk (főleg a körverbunk), a pásztortáncok, a csárdás, a menyasszonyfektető gyertyástánc és az újabb keletű polgári eredetű sottis polka.

3. Rábaköz: Jellemző a verbunk (zsöllérverbunk és gazdaverbunk), a csárdás, a dús vagy mars, az eszközös táncok és a köcsögös játékok.

4. Nyugat- és Közép-Dunántúl: Jellemző a kanásztánc, a seprűtánc, a verbunk, a bakonyi svábok Tunkentanz-a, a lakodalmi seprűtánc, a Balatoni-felföldi nyúltánc, a Dél-Dunántúlon a mozsártánc, a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc és a Zala megyei Bene Vendel tánca.

5. Dél-Dunántúl: Jellemző a kanásztánc-ugrós, a kanásztánc-verbunk, a verbunk, a takácstánc vagy sapkatánc, az üvegestánc, a (friss) csárdás, a lassú csárdás, a leánykarikázó (balkáni kapcsolatra utal a kocsikala) és a lakodalmi táncok.

6. Kelet-Dunántúl: Jellemző a verbunk, a csárdás, a cinege, a háromugrós (verbunk mars), a leánykarikázó és a lakodalmi táncok.

7. Kalocsa vidéke: Jellemző a kalocsai mars, a fércelés nevű leánykarikázó, a verbunk és a lassú csárdás.

8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék: Kedvelt tánc a tudoló, a kunszentmiklósi törökös tánc, az ugratósnak kun legényes nevű változata, a karikázó helyett a körcsárdás, a Solt vidéki szóló verbunkos (Ecseren a huszárverbunk, Maglódon a cifrálás vagy cifruváltás), előfordul a seprű- és sapkás tánc és az oláh leány tánca.

II. A középső- vagy tiszai táncdialektus jellemző tánctípusai a pásztortánc, a botoló, a leánykarikázó, az ugrós, a verbunk, a lassú- és friss csárdás és a lakodalmi készletből az osztótánc.

1. Felső-Tiszavidék: Jellemző a magyar verbunk, a nyíri verbunk, a Nyíregyháza környéki hopszpolka, a régi oláhos, a túrtánc, a verbunk (a magyar verbunk, a magyar szóló, a csárdás egyedül és a csapásolás), a csárdás (lassú-, magyar-, ugrós-, félugrós-, hármas- és körcsárdás), a kerektánc vagy négyelés, a játékos kacsázás és gácsértánc, a lakodalmi táncok, az eszközös pásztortáncok és a botoló (botolás, botvágás, botösszevágás, botfektérozás, bottal játszás, hatvágás, botostánc, kondástánc, juhásztánc és pásztortánc).

2. Északkelet-Felvidék: Jellemzi a verbunk (sarkantyúzás, hatoztatás, pusztafalusi sarkantyús), a csárdás (konyhatánc), a karikázó, a lakodalmi osztótánc és az erdőbényei bodnártánc.

3. Keleti palócok és matyók: Jellemző a vasvári verbunk, a csárdás (kiskaritó, nagykaritó), a leánykörtánc (sergés), a pajtástánc és az eszközös pásztortáncok.

4. Nagykunság és Jászság: Jellemző a kétbotos pásztortánc, a seprűtánc (oláh kanásztánc), a történeti verbunk és a csárdás.

5. Dél-Alföld és Alsó-Tiszavidék: Jellemző az ugrós tánccsaládhoz tartozó oláhos, az ugrós, a kondástánc (mars), az ugrós darudöbögő, a lassú és a frisses csárdás (fertályos, félfertályos vagy lyuktágító).

III. A keleti- vagy erdélyi táncdialektus: Ezen ősi táncműfaj stíluselemei az erdélyi parasztkultúra változó keretében szerves fejlődéssel úgy egyszerűsödtek, hogy máig felismerhetőek.

1. Kalotaszeg: Jellemző a legényes (vagy figurás, csűrdöngölő, verbunk, nyolcas, fiús, ropogós), a lassú- és a sebes csárdás (szapora), a verbunk (hétrészes) és a polgári táncok közül a hétlépés és a gólya.

2. Mezőség: Jellemző a lassú magyar, a sűrű legényes (sűrű magyar, sűrű fogásolás), a ritka legényes (ritka magyar, ritka fogásolás), a verbunk, a női körtánc, a mezőségi páros (lassú cigánytánc, akasztós vagy butykos, a ritka csárdás vagy cigánytánc, a sűrű cigánytánc vagy szökős összerázás és a zsidótánc, a ritka szökős, a batuka, a tirnava vagy tirnoveanka, a szásztánc vagy szászka) és a polgári eredetű táncok közül a porka és a hatlépés valamint a juhait kereső pásztor.

3. Maros-Küküllő vidék: Jellemző a pontozó (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó), a lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes), a leánykörtánc (leányos, kapcsos, karikázás), a páros táncok közül a jaj-nóta, a lassú, az öreges, a forduló vagy cigányos, a csárdás (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölős vagy szökős) valamint a féloláhos vagy korcsos.

4. Marosszék a székelység legfejlettebb tánckultúrájú területe. Jellemző a marosszéki forgatós (korcsos, vármegyei gyorsforgatós, sűrítős, vetélős), a szapora (sebes forduló, magyar forduló), a lassú csárdás vagy jártatós, a friss csárdás vagy cigánycsárdás, a szökős és a németes táncok (négyes-, hatos-, nyolcas gólya).

5. A székelységre jellemző a csűrdöngölő (verbunk, korondis, kalákás, legényes, figurás, magyarországi, ferkótánc, udvarszéki, szeredai négynyüstös stb.), a huszárverbunk (féloláhos vagy zsukáta). A tempóra utal a lassú, a csendes, az öreges, a magyar, az erdélyes lassú, a sebes és a serény; a mozgáskultúrára utal a jártatós, a léptetős, az eregetős, a sima, a szökős, a szöktető, az ugrós és a csűrdöngölő és a tájnevekre utal a sóvidéki, a korondi, az árvátfalvi és a szentmiklósi elnevezés. A polgári táncok közül előfordul a landaris, a németes, a ceppel, a polka, a valcer és a vansztep. Kötött németes kontratánc a hétlépetű, a háromdobbantós, a háromsirülős, a krajcpolka, a gólyás, a fenyegetős, az öreg zsidós, a lapostetű és a féllábas. A magyaros táncok közül ismerik a palotást, a körmagyart, a sormagyart, a huszárcsárdást, a honvédkeringőt, a bemenőst, a mennydörgős és a búcsúzkodót.

6. A Barcaság és a hétfalusi csángók jellemző tánca a magyar tánc (csűrdöngető vagy kalákás), a lassú magyar vagy csárdás, a seprűtánc, a román biul, a hóra és a szirbát. Német táncok: a keringő, a polka, a ceppel, a kalup, a hétléptű és a gólya. Háromfaluban (Tatrong, Zajzon és Pürkerec) ismerik a boricatáncot.

7. Gyimesi csángók táncai: a féloláhos, a verbunk, a lassú- és sebes magyaros, a csárdás, a kettős párjárató, a lakodalmas és a medvés tánc. A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb régies típusai közé tartoznak. Sajátos páros táncuk a lassú magyaros és a sebes magyaros. Balkáni jellegű táncaik a héjsza, a korobjászka, a tiszti héjsza, a legényes, a csúfos, a békási ruszka, a féloláhos héjsza, a hosszúhavasi, a régi héjsza és a kerekes. Újabb táncuk a kötött szerkezetű közép - európai, a németes; polgári tánc a háromsirülős, az egypattanós, a háromtoppantós, a hétlépés, a balánka, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és a sebes polka, a moldvai, a sánta németes és a sormagyar.

8. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyimesi csángóké - három stílusrétegre oszlik: az első régi székely és újabb magyar táncok mellett a bukovinai környezetben átvett, a második a romános és a harmadik a németes táncok csoportjára. Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogtatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett lánctáncok (hora máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, viszáskalup és a rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok (bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az ajtóig megy vissza, fésűs, le Cibényig) és a páros forgatós táncok (csattogtatós, fenyegetős, szuszteros, kaszás, köszöntős, ez az Ádámé). Egy férfi két nővel járja a hármast, a sétálóst, a borozdánfutót, a vetéllőst, a karost vagy karhahányóst.

9. A moldvai csángók tánckultúrája eltér az erdélyitől, de csak kis mértékben ismerjük. A körtáncok közül ismerik a román dobogós hórát, a nagy hórát, a lánctáncok közül az elunelút, a botosánkát, a bulgarászkát, a korogyászkát, a hangút, a zsidóveszket, a rácát, a tulumbát, a garoficát és az oficeraszkát. Páros tánccal ötvöződött táncuk a csimpojászka, a hóra-polka és a lugosánka. Páros táncaik a didoj, az árgyélánka, a magyaros, a csárdás, a ruszászka, a románka, a keresel, a floricsika, a tindaja és a sarampoj. Sétálós a didoj. Játékos páros tánc a baraboj, a frumosica, a padurec, a sziminok, a musama, a kezecsászka; állatalakoskodó táncuk a kapra. A moldvai csángók táncaiban a legősibb magyar rétegek keverednek az idegen elemekkel.

Látjuk van miből meríteni a baranta oktatása során. Sok táncnak a nevéről sem hallottunk. Még többről, csak halvány elképzelésünk van. Ezek közül kell megtalálni azokat a táncokat, amelyeket a foglalkozásokon jól fel tudunk használni. Ami fejleszti a mozgáskészséget, a ritmusérzéket. Jól esik járni, örömet okoz. A páros táncokat a lányok részvételi aránya miatt, sajnos kevésbé tudjuk hasznosítani. Ezért maradnak az egyes táncfajták alapmotívumai, a legényes, a verbunkos, az eszközös, és a körtáncok. Ez még így is szinte kimeríthetetlen anyag. Egyes motívumai bemelegítésként is jól használhatóak.

Kikapcsolódásként a népi mozgásos - ügyességi, valamint az eszközös játékokat tudjuk hasznosítani. Egy - egy nehezebb, nagyobb odafigyelést igénylő feladat végrehajtása előtt vagy után a jól időzített, jól megválasztott tánc, játék sikeresen oldja a feszültséget, vagy ráhangol a következő feladatra. Nem egyszer észrevehető, hogy játék közben minden különösebb noszogatás nélkül könnyedén végrehajtanak olyan feladatokat is, amelyeket egyébként igyekeznek elsunnyogni. A tapasztalatom szerint szívesen játszanak az edzéseken, a gyerekek és a felnőttek is. 

Rendezvényeken, foglalkozásokon, viszont már nehezebb bevonni mind a gyerekeket, mind a felnőtteket a táncba, játékba. Itt meghatározó a szülői hozzáállás. Az a legideálisabb, ha a szülő is részt vesz a játékban a gyerekkel együtt. Vagy ha vonakodik is a gyerek, ő beáll játszani, és a gyerek is látja, hogy ez egy jó dolog, és neki is megjön a bátorsága.

Vannak, akik csak küldik a gyereket: Na eredj játszani! de ő nem vesz részt benne, így a gyerek se megy. Sokakban sikerül legyőzni a belső gátlásaikat / kinevetnek, mit fognak majd szólni, öreg vagyok én már ehhez, stb/.

 Vannak, viszont olyanok, akik masszívan ellenállnak, akik gyerekesnek, hozzájuk nem illőnek tartják a játékot, ezért leszólják. Ezek úgy vettem észre, leginkább azokból kerülnek ki, akik nem értik meg az adott játék lényegét, vagy a játék menetét. A harmadik csoport pedig fizikailag nem tudná teljesíteni a játékkal járó mozgásokat, ezért nem vesz részt benne. Szomorú, de elég sokan tartoznak ide is.

Úgy érzem bevált módszer, ha az edzést menetgyakorlatokkal közben egy népdal, vagy egy huszárnóta eléneklésével kezdjük.

 Ez egyfajta ráhangolódás, összerázás a közelgő feladatokra.

 A bemelegítés keretében vesszük egyebek között a következőket:

- tánc alapmotívumok: egyes-, kettes csárdás, vegyítve pontozókkal, sarkazókkal,

elöl- hátul lendítésekkel, dobbantásokkal, szökkenésekkel, koppantásokkal. Mindezt forgásokkal is meg lehet tűzdelni.

- a következő fokozat a szapora: lépésben, szökkenésben, ugrásban. elöl, hátul

- lendítések: kettes, hármas, négyes ütemre

- majd jöhetnek a bokázók: alap páros lábra, oldalazó egy lábra , légbokázó

- fonások: előre- és hátra.

- külön rész a csapásolások: oldalt, elöl, hátul, ugrásból.

- ritmusgyakorlatok: tapsolás - lépés, kéz - láb, együtt - külön, de különféle  ritmusképletben.

- haladások: jobbra, balra, lent, fenn hangsúlyok, irányváltások.

 Természetesen ez nem mind egyszerre, hanem csak ezekből válogatva. A motívumok gyakorlása számolásra történik vagy magnóból zenére vagy dobolásra. A betanításhoz jobb a számolást alkalmazni, mivel így a ritmust a haladás üteméhez igazíthatjuk.

 Tudjuk újra, és újra kezdeni, tetszés szerint megállni egy - egy mozdulatnál vagy mozdulatsornál. Jobb és bal oldalra is meg kell mutatni, be kell gyakoroltatni. Bonyolultabb mozdulatsort felbontani, részekre szedni, majd egyben az egészet megismételni. 

 Ha már megy, akkor a zene ütemére is eljárni.

Itt még nem állítok össze pontokat, mozdulatsorokat. Az egy későbbi cél.

 A gyakorlatok, a figyelemösszpontosítás, az egyszerre több mindenre figyelés képességének elsajátítása igen megterhelő, mind fizikailag, mind szellemileg. Itt látszik egyébként, hogy az oktatásunk mekkora mulasztást követett el, és követ el napjainkban is. Mind a gyerekek, mind a felnőttek jelentős részének gondot okoznak a különböző fajtájú, irányú, ritmusú mozgások. 

Az eszközök közül a bot a legalkalmasabb a táncra, a mozgás összehangolására. Egy alapvető szint felett már alkalmazhatjuk a páros vagy többes botgyakorlatokat. A párbajszerű típust rendszerint két férfi táncolja. A botot vagy más eszközt (kondásbalta, fokos, juhászkampó, teknővájó fejsze stb.) fegyverszerűen kezelik, minden eszközmozgás a harci célszerűséget szolgálja: egy- és kétkezi forgatások, ütés, vágás, döfés, valamint az elhárítás.  A közelítés, a cselvetés, támadás, visszavonulás és védekezés mozzanatai, lassú lépések, előre - hátra rohanások, ugró, forgó, guggoló, térdelő mozdulatok és hirtelen megtorpanások alkotják.

A tánc szerkezeti felépítését, mozzanatainak egymásutánját a küzdelem pillanatnyi helyzetei és fordulatai határozzák meg.

Hidán Csaba László hadtörténész, aki 20 éve foglalkozik a régi magyar harcművészet hatásaival és alkalmazó felelevenítésével, a következőképpen vélekedik a botolókról.

„A magyar botos tánc ugyanis kétféle. Az egyik felében a botot botként, a másikban kardként, szablyaként használják. Igen érdekes a kalotaszegi  (györgyfalvai) botoló, amely tisztelgéssel kezdődik, vagy az a szatmári páros tánc, amelynek az egyik küzdő fél a másik fejét levágja. Aki kevesebbet is foglalkozott a harcművészetekkel, az is láthatja, hogy eltáncosodott formagyakorlatokkal állunk szemben. A szatmári vagy fokosos és baltás táncok a pásztorok, a kanászok és a betyárok virtuspróbája mellet fegyverforgató gyakorlatként is szolgáltak.”

Az újabb kutatások már bebizonyították, hogy a botos táncokban a bot legalább hatfajta funkciót is ellát. Az eredeti bot funkciót is több részre kell bontanunk:

 Beszélhetünk „rövid botos alkalmazásról”. Ez esetben a táncban egy  kb.  90-100 cm-es bot harc közbeni alkalmazását figyelhetjük meg, amelynek forgatási technikái néhány kivétellel az egykezes, másfélkezes egyenes kardok technikáival azonosak.

A „hosszú botos alkalmazásnál” a lándzsa, vagy dárda használatát jeleníti meg a tánc. Ebben az esetben a bot egy 160-180 cm-es fegyver harci alkalmazásának lehetőségeit mutatja meg.

A „fustélyos” esetében  ezen fegyverek vegyes alkalmazását figyelhetjük meg. A táncos él mindkét fegyver lehetőségeivel. Variációi a teljes kiszámíthatatlanságra épülnek. A legtöbb botos táncunk erre a 110-120 cm-es botra épül, s ennél figyelhetjük meg a legvirtúózabb kivitelezést is.

A „hajlított botos alkalmazásnál” a szablya vívástechnikája köszön vissza, amely lényegesen különbözik a kardtól.

A „szúró botos alkalmazás” során a tőrkard, hegyestőr harci lehetőségeivel, míg a „kettős botos alkalmazásnál” a kettősfegyverek használatának szabályai jelennek meg.

A „páros botolóban” párbajszerű, mutatványos és játékos elemek ötvöződnek.

A fegyveres férfi az eszköz nélkül táncoló nő előtt mutatja be ügyességét, majd játékosan reá támad. Teste - feje körül forgatja a botot vagy igyekszik kikerülni, elhárítani a nő játékosan cselt vető, s a bot forgatását akadályozó, támadó mozdulatait. Ezt elég nehéz, és talán értelmetlen is számunkra lekoreografálni. Ezért érdemes a botolás végére hagyni egy kis időt arra, hogy zenére vagy anélkül, párosan vagy egyedül, azt és úgy járják, forgassák szabadon ahogy, és ami az eszükbe jut. Itt kiteljesedhet és meg is mutatkozik mindenkinek az egyénisége.

Utána játék következik. Rendszerint igyekszem olyan népi játékokat keresni és alkalmazni, amelyekben a párok gyorsan váltják egymást, vagy amelyekben  egyszerre mindenki részt tud venni. Próbálok mindig más - más játékot keresni, bár egy - egy játék megértéséhez önfeledt játszásához akár több alkalom  is szükségeltetik. Ezeket a játékokat hatékonyságuk alapján különítem el:

- a gyorsaságra, a hirtelen irányváltozásokra nagyon jók: különféle fogócskák, testrész érintők,

- a figyelem fokozására, a készenléti állapot szinten tartására: szerepcserélős, kendős játékok,

- a dobó készség fejlesztésére, a figyelemre, az elmozdulásra, kitérésre: a kidobós labdajátékok,

- a statikus erősítésre, egyensúly megtartásra: a toló - húzó, viaskodó játékok,

- a csapatszellem kialakítására, az egymásnak segítésre: a sorversenyek,

- az eszközök, főleg a bot kezelésére: az ügyességi hajítós játékok.

A kezdő játékost általában valamilyen kiszámolóssal választjuk ki. Ezt fontosnak tartom. Ezáltal önkéntelenül megragadnak a játékhoz tartozó rigmusok. Jól érzékelhető, hogy milyen nehezen kezdenek szöveget mondani a játékhoz. Sokan zavartnak, frusztráltnak érzik magukat, ha meg kell szólítani hangosan valakit, mondjuk az ellenfelet vagy netán még egy kötött párbeszédnek is, ki kellene alakulnia. Valószínűleg többszöri játszás után ez az ódzkodás háttérbe szorul. A játék még így zökkenőkkel is feloldódást jelent, és tapasztalatom szerint a játék után, a nagyobb odafigyelést igénylő feladatokat is könnyebben végezhetjük.