Nagycsütörtöktől harangszó nélkül, nagypéntek boszorkányleplezés és herélés

„A harangok elmentek Rómába!” Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.”

A lányoknak és az asszonyoknak nagypénteken különleges teendőik voltak. Ezen a napon egy kicsit levágtak a hajuk végéből, hogy hosszabbra nőjön és a moly ne essen bele. Napfelkelte előtt az ajtókat és az ablakokat kinyitották, hogy az ágyneműt a nagypénteki szél járja át, és moly ne essen bele. Sok asszony az ágyneműt és más szövevényt a tornácra, kerítésre rakta, hogy jobban szellőzzön. Nagypéntek napján lehullott a titok leple, ekkor kiderülhetett, hogy kik a falu boszorkái. Csupán egy fakanálra volt szükség méghozzá olyan fakanálra, amivel a festéket kevergették a húsvéti tojáshoz. Erre kellet egy lyukat fúrni, s aki ezen átnézett a templomban mise közben megláthatta ki a boszorkány. A boszorkányok az oltárnak, vagy az úrasztalának háttal ülnek és nagy szarvuk van. Miután meglátta az illető kik a boszorkányok, a templomból ki kellett jöjjön és a keresztes úton át kell fusson. Így a boszorkányok nem tudnak ártani a kíváncsiskodó személynek. A gazdák ezen a napon herélték az állataikat. A herélés végezetével a gazdasszony délutánra elkészítette a here pörköltet. Érdekes, hogy Korondon, nagypénteken a halon kívül semmiféle húsfélét vagy zsírosat nem fogyasztanak, sokan még a kenyeret, tojást, tejet sem eszik meg, a lótököt viszont megették. Ekkor itták meg a pálinkát is, miközben a beszélgetés, a szórakozás sokszor az éjszakába nyúlt.

Ha nagypénteken sok eső esik a nép úgy tartja és napjainkban is úgy tartják az állatokat tartó emberek, hogy a nyár folyamán sok lesz a májmétely, sok juh és szarvasmarha megbetegszik.

A nagypéntekhez kapcsolódó tisztítási-tisztulási rituálé szokása igen korai időkre vezethető vissza. A szokások tájegységenként változtak a patakban történő fürdéstől kezdve egészen a porta rituális felsepréséig amely mindig a házzal ellentétes irányban történt. Göcsejben a gazda, vagy gazdaasszony kora hajnalban meztelenül, pálcával a kezében körülfutotta a házat, miközben ezt mondta: „Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!" A mai ember számára egy kis magyarázat szükséges e tisztítási eljáráshoz: azért zavarták a füstös kémény felé az ártó dolgokat, mert hajdanában nagypénteken,  Krisztus halálának emlékére kioltották a tüzet, akinél mégis égve maradt, az megérdemelte, hogy rászabaduljon a rontás. Húsvét napja a magyarságnál dologtiltó nap. Hajnalán vagy estéjén többfelé szokásos volt a határkerülés, melynek módja a következő volt : a férfiak a templom előtt gyülekeztek és bejárták a falu határát. A határjárás alatt zajongva, kereplőzve sőt, helyenként lövöldözve és időnként beszédeket mondva űzték el a gonoszt a határból. 

A szokások másik csoportja egyházi rítusból vált népszokássá. Már a XII. században a nagyszombati szertartáshoz tartozott a tűzszentelés, a katolikus falvakban szokás volt az ételszentelés is. A gyermekek szokásaihoz tartozott a lármás nagyheti Pilátus-verés. Régi szokás a húsvéti határkerülés is, melyhez Zalaegerszegen a török harcokkal kapcsolatos történeti eredetmondát fűztek.

Régi szokás a tojásfestés és a tojásokkal kapcsolatos játék. A tojás eredeti jelképe a termékenység, az új élet- „ Ahogy krisztus áttörte a sír bilincsét, úgy bújik elő az új élet, a kis csibe is a tojás börtönéből.” A tojásfestés az asszonyok, lányok dolga. Legegyszerűbb módja, hogy a tojás felületét levéllel burkolják be, s úgy teszik a festékbe; utána a csipkézett levél helye világos színű marad. Régebben házi festékanyagokat használtak: hagymalevél, zöld dióhéj főzetét, vadkörte- vagy vadalma héját, gubacsot stb. A tojások „írásának" legismertebb módja az, hogy viaszt olvasztanak meg, s a folyékony viasszal a tojás héjára írják a kívánt mintákat. Ha a viasz megaludt, a tojást a festékbe teszik. A színes tojásról a viaszt letörlik, s a helye sárgásfehér marad. Ezt esetleg másfajta színnel színezik. Karcolással készülnek a vakart vagy kotort tojások; a díszítőmotívumokat éles szerszámmal kotorják a tojásra. Még nagyobb ügyességet kíván a patkolt tojások készítése.

A húsvéti locsolkodás első írásos emléke 1545 áprilisából származik, mely szerint akkoriban még szó szerint megfürösztötték – és nem meglocsolták – a lányokat. A szokás folyamatosan szelídült. A XVIII. századi erdélyi leírások már csak vedrekkel való öntözésről tudósítanak. A tojásadás szokásának keletkezésére utaló adat nem áll rendelkezésre, tény, hogy a XVIII. században már nem csak a locsolásért járt, hanem egyébként is ajándékozták. A tojás hímzése, megírásának szokása is kialakult már ekkorra, de nem mindig cifrázták meg valamennyi tojást, sok esetben csak a kedves kapott hímest.

A legények Húsvét vasárnapjának estéjén jártak locsolkodni a lányos házakhoz, útjukat zeneszó kísérte a leányok borral, tésztával és festett tojással várták őket.
Hétfő reggel a kisebb fiúk járták a házakat, ahol piros tojást, pénzt vagy kalácsot kaptak az öntözésért. Eredetileg kútból húzott hidegvízzel öntözték a lányokat, helyenként meg is vesszőzték őket. Mindkettő a jelképes megtermékenyítést a rituális megtisztulást jelenti.

Húsvéti szokás volt Erdélyben a kakaslövés is. Régen élő kakasra lövöldöztek régies íjjal és nyilvesszővel, újabban már csak festett céltáblára. A célba lövést tréfás rigmus kíséri. Először perbe fogják a kakast, majd elmondják a kakas búcsúztatóját. Ha a nyíl pontosan a kakas szívébe fúródik, véget ér a játék. A szokást kakasvacsora fejezi be

„Komatálat hoztam, fel is koszorúztam..”
Fehérvasárnapi szokás volt faluhelyen a húsvét zárására, hogy fiatal lányok lány barátnőjüknek, fiú barátjuknak komatálat küldtek. Ez a komatál, kaláccsal, tojással, borral megpakolva a sírig tartó barátság megkötését jelképezte. A komatál címzettje ha megkapta a tálat egy másikat küldött cserébe helyébe, így fogadta el az örök barátságot. Ha egy legény a kedvesének küldött ételt, italt, azt mátkatálnak nevezték.
 

 az internetről ollózva

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés