1944 októberében a Szovjet csapatok, Két páncélos hadserege a 2. és 3. Ukrán hadsereg körülzárta Budapestet. Sztálin parancsára október 29.-én kezdődött meg az ostrom, amely a második világháború során a Moszkvai és Sztálingrádi csaták után a harmadik legnagyobb városi ostrom ütközete lett. A 102 napig tartó ostrom során a Budapestet védők – körülbelül fele részben németek és magyarok, katonák és civilek egyaránt, a lakosság elszánt támogatásával korábban soha nem tapasztalt helytállásról, hősiességről tettek tanúbizonyságot. A szovjet hadseregek vezetői Malinovszkij és Tolbuchin marsallok először november 7.e napját tűzték ki az ostrom befejezésére, majd a December végi Karácsony napjait ígérték a győzelmükre Sztálinnak.

A Német és Magyar csapatok vezetői Karl – Pfeffer Wildenbruch obergruppenfhürer, August Schmidhuber tábornok és Hindy Iván vezérezredes kiválóan szervezték meg a védelmet, amelyet Pesten kiválóan támogatott Baka Barnabás Őrnagy rohamtüzér osztálya. A végig nyolc, tízszeres túlerőben lévő szovjetek nyomására az önfeláldozó hősiesség ellenére 1945 január 18.-án fel kellett hagyni a Pesti oldal védelmével. A maradék védők a Budai oldalra szorultak és a teljes körülzárást követően egyre kisebb területen védekeztek. A Német és Magyar hadvezetés többször is kísérletet tett a fővárosunk felmentésére. Legjelentősebb a IV. páncélos hadtest Herbert Otto Gille Obergruppenfhürer és Ney Károly hungarista különítményének támadása. Mélyen benyomultak a katlanba, de az utánpótlásra küldött üzemanyag uszályokat Komárom térségében az Amerikai és Orosz repülők szétbombázták, a páncélosok tehát nagyjából Mány, Zsámbék, Tinnye térségében üzemanyag hiány miatt megálltak. Február elején nyilvánvalóvá vált a vég. Az utánpótlást szállító repülők a vérmező elvesztése után nem tudtak többé leszállni.

1945 február 11.-én 17 óra 50 perckor Wildendruch tábornok leadta utoló rádió üzenetét. „ élelmiszerünket felhasználtuk, az utosó töltényeink csőre töltve, Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes részekkel, honvédekkel és hungaristákkal együtt offenzív módon új harci bázist keresek. Február 11-én a sötétség beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.

És 11-én 19,45-kor megkezdődött a KITÖRÉS

Az akció előkészítéseként, tüzérségi támogatás nélkül egy német kommandó magyar honvédek és hungarista egységek segítségével lefegyverezte és megsemmisítette a Széll Kálmán tér / ma Moszkva tér/ orosz őrségét, két orosz ezredet.

23 900 német katona, /ebből 9 600 sebesült/ és 20 000 magyar / ebből 2 000-nél több sebesült/ vett részt a kitörésben. Őket követte kb 20 000 civil fegyvertelen lakos – és indult meg a jelre. Szakértő kutatók, és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták.

Már az első métereken minden addigit felülmúló tűz fogadta a Bécsi Kapu téren kitörő támadókat. Már a Széll Kálmán téren is csak óriási emberveszteséggel tudták átverekedni magukat és folytatták támadásukat a budai hegyek irányába. A kitörésben a Német és Magyar katonákon kívül részt vettek különböző önkéntes alakulatok is. Kiemelkedő hősiességük miatt meg kell említeni a magyarok közül a két egyetemi zászlóaljat. A tizenöt -tizennyolc év körüli fiatalok közül, mindössze nyolcan tudták átverekedni magukat. Meg kell említeni a vannay riadózászlóaljat, amelynek vezetője Vannay László 1938-ban részt vett a felvidéki rongyos gárda létrehozásában és a Kárpátalján vívott gerillaharcban a magyar területekért. Az először december 24-én bevetett 680 tagú önkéntes zászlóaljból a kitörésre már csak 120-an indultak el és szinte utolsó szálig elestek. Parancsnokuk Vannay László és a 70 éves Prónay Pál is a kútvölgyben halt hősi halált. Az Olasz / ma Szilágyi Erzsébet fasorban hömpölygött a tömeg és fentről az előre kiépített beton kis-erődítményekből, ablakokból és kapualjakból zúdult rájuk a halál. A Lövőház utcában esett el az a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredes, aki egy hónappal korábban megkímélte a budapesti gettóban élő 60-70 000 zsidó életét. Budapesten kizárólag a gettó területét nem védték a német és magyar csapatok. Egy túlélő fiatal önkéntes Szántai Lajos így emlékszik vissza az Olasz fasorra. „Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém, igyekeztem segíteni neki, de egy szemből érkező ágyúlövés egy pillanat alatt elsodorta mellőlem. Kézitusát vívtunk késsel és kézigránátokkal. Patakokban foly a véres hólé a Széll Kálmán tér irányában.” A kitörők végül is két fő irányban tudtak előre törni. Az egyik fő irány a Sváb hegy és János hegy irányába a másik a Rózsadomb és a Szarvashegy irányába vezetett. Egy kisebb 500 fős német egység és a német vezérkar az Ördögárokban kísérelte meg a kitörést. Igen erős ágyútüzet kaptak a legtöbben meghaltak a vezérkar pedig fogságba esett. A János hegy irányába kitörők között volt Kokovay Gyula /egyetemi rohamzászlóaljtól. Így mondja el az utolsó perceket. „Már világosodott, mikor öt-hatszáz méter futás után az erdőszélen puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet de a géppisztolyom bedöglött. Nem volt időm megnézni mi baja, ezért a hátamra dobtam, és elővettem a rohamkésemet és az övembe dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állásoknál voltunk amikor gránátok repültek felénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem és a sapkám lerepült a fejemről. Önkéntelenül érte nyúltam és közben észre vettem, hogy a gránát előttem van. Fekve maradtam mikor felrobbant. Ekkor felugrottam és rohantam a többiek után. Nyolc tíz lépésnyire egy fa mögül, egy orosz katona lépett elő és puskáját rám fogva elsütötte. Tisztán hallottam, ahogy elkattan, de nem robbant a töltény. Ekkor felemelte a csövénél fogva és rám akart sújtani. Nem vártam meg, éppen odaértem és késemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett el, én pedig utolértem társaimat akik már túljutottak a fedezéken. Egy töretlen kukoricáson mentünk tovább amikor ránk kiáltottak. Halt! A következő pillanatban már három német katona szaladt felénk és rázták a kezünket, vállunkat. Levittek a lejtőn a közeli faluba. Mány volt. „ A budai erdőkben, a Tabánban és a várban még napokig folyt a hajtóvadászat a lőszer nélküli német és magyar katonákra. Áttörni mindössze 780 embernek sikerült.

A sokkot kapott éhező és sebesült katonák bolyongtak az utcákon. Nem mentek be az óvóhelyekre, hogy kíméljék a polgári lakosságot. A dzsippekkel, teherautóval száguldozó oroszok százszámra ütötték el őket. Még hetek múlva is ott hevertek felismerhetetlenül szétlapítva a fagyott úttesten. Nem volt kegyelem. A két földalatti tábori kórházban mintegy 3000 sebesültet az orvosokkal és ápolónővérekkel együtt gyilkoltak meg úgy hogy lángszóróval égették őket halálra, vagy más esetben benzines hordókat gurítottak közéjük és kézigránátokkal gyújtották fel őket. A citadella körül még hetekig is látható volt kb. 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom lefejezték őket és diadalként kitűzték fejüket.

A győztes szovjet hadsereg vezetői tíznapos szabad rablást engedélyeztek. Százezer számra erőszakolták meg a nőket, és vittek minden értéket. A Szovjet hadvezetés hetvenezer hadifogoly ejtését írta elő. De az ostrom során a nyolcvanezres védőseregből csak 20 000 fő katonát ejtettek fogságba. Így Budapest lakói közül 50 000, vagy annál is több civilt hajtottak el évekre hadifogságba. A támadó Szovjet vesztesége 400 000 halott és sebesült. A győztesek kitüntetésein a felirat pedig Budapest elfoglalásáért és nem pedig felszabadításáért volt olvasható.

A Fővárost védők igazi hősök voltak. Függetlenül attól, hogy német, vagy magyar katonák, vagy önkéntesek, nyilasok vagy civilek voltak. Helytálltak két hadsereggel szemben százkét napig, úgy hogy ebből 53 napig teljes bekerítésben harcoltak. Európa hősei Ők. Rájuk emlékezni nemcsak állampolgári jogunk, hanem kötelességünk is.
 

Budapest 2010 január 27.

Marosvári Imre

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.03. 23:53 Csaba Ez egy igen jó írás.Nagyon sokat foglalkozom a II.világháborúval,minden kis szösszenetre ki vagyok éhezve.Olyat is beszélnek,hogy NKVD tisztek szivárogtak be várba ki adva magukat németnek vagy magyarnak,szerintem ez már lényegtelen sosem tudjuk meg mi volt igazán.