Éppen most van a 160. évfordulója annak, hogy a Ioan Axente Sever és
Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette móc martalóchad, miután előző éjszaka megrohanta Nagyenyed védtelen magyarságát, pokoli vérengzésbe kezdett a városban. Sajnálatos módon a magyar közgondolkodásban ez a rettenetes - a napjainkban zajló gázai népirtáshoz hasonlatos -
esemény alig van jelen, s tudtommal a mostani kerek évforduló
alkalmából sem volt parlamenti emlékülés, valamint a "fősodratú" média
ingerküszöbét sem érte el ez a borzalmas magyarirtás.

Az Erdélyben zajló párját ritkító vérengzés előzményeit tekintve 1848
tavaszáig kell az időben visszamennünk. Miként az közismert, az 1848.
évi VII. törvény kimondta a szűkebb értelemben vett Magyarország és
Erdély unióját. (Erdély is a Szent Korona joghatósága alá tartozott,
csak külön magyar kormányzata volt.) Ezt követően az utolsó erdélyi
rendi országgyűlés is kitörő lelkesedéssel fogadta el 1848. május
30-án Kolozsvárott az unióról szóló törvényt. A problémát az
jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi
gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló
nemzeti parlamentet, külön román rendfenntartó alakulatot követeltek,
egyúttal létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle
erdélyi román kormánynak tekintettek. Minthogy ez irányú
követeléseiket a Batthyány-kormány nem teljesítette, sőt,
felvilágosították küldöttségüket Pest-Budán, hogy mindazok a jogok,
amelyek a magyarokat megilletik (a jobbágyfelszabadítás kivívása, a
feudális járadékok eltörlése, cenzusos választójog), értelemszerűen
rájuk is - miként az ország minden polgárára - vonatkoznak, legyenek
elégedettek, így a románok szembefordultak a magyarokkal. A magyar
elit képtelennek tartotta a románokat az önálló politikai
gondolkodásra, és - joggal - a bécsi kormányzat, illetve a cár
marionettfiguráinak tekintette őket. (Tudniillik a román vezetők már
ekkor hirdették a dáko-román elméletet - miszerint ők az ókori dákok
és rómaiak leszármazottai, tehát őslakosok -, és végső politikai
céljuk a két román fejedelemséggel való egyesülés volt.)

Tehát az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel.
Az a császári katona, akinek a főhatóságát mind a Román Nemzeti
Bizottság, mind Andrei Saguna ortodox püspök elismerte, Erdély osztrák
katonai parancsnoka, Puchner Antal tábornok volt. Az osztrákok által a
magyarság ellen heccelt románság végül 1848. szeptember 16-án önálló
politikai nemzetté nyilvánította magát, sőt a második balázsfalvi
gyűlésen Schurber osztrák tábornok arra is ígéretet tett, hogy 10 ezer
fegyvert fognak kiosztani a románok között. Ennek hatására a románok
fegyverkezni kezdtek, és Alsó-Fehér vármegye számos településéről
megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt
menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők,
öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az
egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Ekkor történt
ugyanis este 10 órakor, hogy az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra
fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa
feleskette gyülevész haramiahadát Nagyenyed magyarságának kiirtására,
majd megindultak a város felé. Amikor ez a rablógyilkos ármádia a
városba ért, valami olyasféle végítélet vette a kezdetét, amelyhez
hasonló talán csak a francia forradalom idején, 1792. szeptemberében
történt utoljára, amikor az ún. forradalmárok betörtek a börtönökbe,
amelyekben akkortájt meglehetősen elit társaság zsúfolódott össze,
arisztokraták, papok, írástudók, vagyis csupa olyan ember, aki ezzel a
tébolyult őrülettel, melyet nagynak is szokás nevezni, szemben állott,
vagy a forradalmár csőcselék úgy ítélte meg, hogy szemben állhat.
Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a
szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan
éjszakára (megjegyzés: 1572 augusztusában ekkor mészároltak le
Párizsban a katolikusok a vallásháború során több ezer reformátust,
azaz hugenottát): amint a csőcselék betört a városba és felgyújtotta
az első épületeket, "kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk
betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és
jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember
testében a vér megfagyott". Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a
dúlás eszeveszett alvilági hangjai még Nagyenyedtől 22 km-re fekvő
Mihálcfalván is hallhatóak voltak, ahol a Zérics- tetőről nézték a
város égését. Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett
ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a
mintegy mínusz 25-30 fokos hidegben, és őrült kétségbeeséssel próbált
üldözői elől menekülni. A fosztogatás és a vérontás látványától
megrészegült oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával
szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt - a gyilkolás módszerei
nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán
túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres
református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a
padokat, a karzatot - egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom
épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által
1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres
könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református
egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű
ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita
templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték
végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség
pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még
a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is
bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e
borzalmakat a házfőnök túlélte. Ó maga később így emlékezik vissza
kálváriájára: " Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is
fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két
szuronyszúrással az oldalamat majd' (ti: majdnem) halálosan
kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden
ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek". Papjai vitték a
derék atyát vissza a rendházba. Azonban - miként említettem - a
felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még
Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a
"biztonság kedvéért" még egy újabb, nyolcadik golyót is
beléeresztettek. Csodával határos módon tehát a rendházfőnök mégis
életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből.

A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján
kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig
január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak
17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos
áldozata volt az erőszaknak köszönhetően, ám legalább ugyanennyien
fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek,
meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti
sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe
kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei
településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében
végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.
Sajnálatos, hogy a magyar történelemben méltán jó nevű erdélyi
főparancsnok, Bem tábornok , Erdély felszabadítója nem büntette meg
méltóképpen a bűnösöket, mert - véleményem szerint hibásan - azt az
elvet vallotta, hogy "ha a kegyelmet elébe helyezzük a jognak, akkor
legádázabb ellenségeink csodálatát és tiszteletét nyerjük el, és
erkölcsi lefegyverzéssel barátainkká tesszük". Elmondhatjuk, hogy nem
Bem "apót" igazolta az idő és a történelem...

Román részről természetesen a mai napig nem kértek bocsánatot az
általuk ekövetett szörnyűségekért, mi több Silviu Dragomir történész
később - bár elismerte a barbárság tényét - azt állította, hogy a
románok megfizettek az előző századokért a magyaroknak (sic!).
1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén,
Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is
szükséges semmiféle kommentárt fűznöm. Azonban ami a legtragikusabb,
hogy a magyar köztudatban sincs benne ez genocídium, népirtás, s van
még néhány hasonló történelmünkben. A magam részéről én fejet hajtok
bármely nemzet vagy felekezet ártatlanul meghurcolt és meggyilkolt
áldozatai előtt, no de arra gondolva, hogy annyi emléknapunk létezik
már, kikerülhetetlenül adódik a kérdés: mikor emlékezünk már meg végre
méltóképpen saját , magyar áldozatainkról?

Lipusz Zsolt

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés