Esett a hó . Sok hó. Valahogy mégsem zavart/ pedig van mit lapátolnom majd 300 nm/.
Látom a szomszédok is tologatják. Ők sem haragszanak.  Kedélyesen átköszönünk egymásnak, váltunk néhány szót. Rég nem beszélgettünk, csak mentünk. El egymás mellett.
Most együtt toljuk. Ki-ki a magáét, meg egy kicsit a másét is.
A belsőnk nyugodt.  A Természet a helyén van. Tél van esik a hó. Ez a világ rendje.
Nekem is van mit tenni benne. És boldog vagyok, hogy dolgozhatok.  Milyen furcsa?
A gyerekek is boldogok. Önfeledten hemperegnek a hóban, hógolyóznak, fürdetik egymást.
 Kacagás- sírás-újra kacagás. Az örök körforgás.
Van remény, hogy lesz megújulás?
Hogy megébredünk, és elszakadunk a vízióktól?
Hogy újra értelme lesz  a munkánknak?
Hogy teszünk is magunkért, nem csak mástól várjuk?
Hogy nemcsak azt nézzük megéri –e, hanem csináljuk mert szükségünk van rá?
Hogy veteményest ültetünk tavasszal fű helyett?
Hogy haszonfát a tuja helyett?
Hogy csirkék kapirgálnak az udvaron, disznók röfögnek az ólban?
Hogy megtermelem amire szüksége van a családnak, és nem az áruházi hulladékon élek?
Hogy ne tudják majd kiéheztetni az országot, mikor végre elkergetjük a kirablóinkat?

???????????

Kisütött a nap,  a táj gyönyörű,
 és a városban csendben megindult a harc  a parkolóhelyekért!

2010 február 2

Koska György

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés