Badacsony vén hegyén, a Balaton kék vize fölötti bazaltszikláinak üregeiben, barlangjaiban sok-sok száz évvel ezelőtt itt rejtőzködtek az Öreg Ősten utolsó hűséges szolgái és ide menekült az utolsó magyar táltos is.
Sok éven keresztül élt itt barlangokban, bujdokolva a papok és német-bizánci lovagok elől. Rejtekhelye feltáratlan maradt és az Öreg Ősten hű szolgájára senki sem talált rá. A táltos már nagyon megöregedett, elhatározta, hogy elhagyja Badacsony hegyének hű védelmét és a nyugati gyepük világát elhagyva, biztonságos helyre megy.

Egy szép, napsütéses téli reggel elhagyta búvóelyét és elindult, át a Balaton vastag jegén, gyalog, nyugodtan, békésen. Tarisznya vállán, őseitől örökölt módon elkészített szárított hús és pogácsa, tűzgyújtó szerszáma.
 A hóna alatt vitte kincsét, amit élete árán sem adna, cserzett bőrbe csomagolva.

A tihanyi apátság őrszeme a tó jegén meglátta a magas szikár öregembert és riadóztatta a zsoldosokat. Szemük előtt lebegett a veszprémi Gerhard úr által kihirdetett vérdíj.
A tihanyi zsoldosok állig fegyverzetben, csörömpölve eredtek az öreg táltos nyomába. Az öreg hallotta, de nem fordult hátra. Ha táltos lován lenne, akkor nem érnék utol! De az öreg nem gyorsított, nem fordult meg, csak ment és ment a saját nyugodt, biztos tempójában. Tudta, hogy élete Isten kezében van és nem ember szándékában.

A távolság csak csökkent és csökkent az üldöző zsoldosok és az öreg táltos között.
Az Öreg Ősten nem hagyta cserben hűséges szolgáját, hatalmas recsegéssel, ropogással beszakította a Balaton jegét a zsoldosok alatt, kik mind odavesztek.
Az öreg biztos léptekkel ment tovább! „Hála néked és áldás, vizeknek Ura!” mormogta.

A nép hálából emlékezik az Öreg Táltosra, a jég ma is sokszor megreped, és ezt azóta, rianásnak nevezik.

Aznap halászok adtak szállást, ételt, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Tavaszra az Alföldet is elérte, ott a pusztai népek, testvérként vendégelték meg. Marasztalták, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek.
Szíve húzta, csak húzta.
Elérte Erdély hegyeit. Melegség öntötte el, de lábai és teste nem bírta, összeesett. Egy kunyhóban tért magához. Egy asszony hajolt fölé.

- Ki vagy te, asszony? – kérdezte az öreg táltos.
- Látó vagyok, népünket gyógyítom, anyámtól tanultam – felelte a rimaasszony.
Az öreg féltette az asszonyt, mert úgy tudta, boszorkánynak kiáltják és elégetik.
De a rimaasszony megnyugtatta :
- Régen nem, Kálmán király törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek!
Az öreg megnyugodott, majd hozzátette :
- Áldja őt a Magyarok Istene!
Az öreg táltos békében maradhatott így a rimaasszonynál tavaszig.

De az öregnek mennie kellett, át Erdélyen, a Maros völgyén. Ment patak partján, hegygerincen, míg nem a hegyek és a fák az Égig nem értek.
 Ez Székelyföld! Az öreg táltos hazaért!
Az öreg táltos pár évig élt a székelyek között.
Észre sem vette, hogy ősi hitét, vallását ismerik a Székelyek, akik nem felejtenek és hittérítő kereszténység nem térítette el őket.  Őrzők voltak ők.
Ősi szokás szerint bocsánatot kértek a fától mikor kivágták, s állattól mikor elejtették.
Áldomást ittak, az első loccsantást az Anyaföld kapta, a tüzet földdel oltották el.
Ismerték őstörténetünket, megőrizték rovásírásunkat. Vasárnaponként lementek fa templomaikba hogy a szeretet vallása szerint hallgassák Jézus cselekedeteit.
Az Öreg Őstenük mindannyiukat egyformán szereti.
Az öreg táltos érezte, hogy hívja magához az Öreg Ősten.
Kiválasztotta a Székelyek közül a legrátermettebbet, a legbölcsebbet, a legbátrabbat. Felvitte a Székelység legmagasabb hegyére, minél közelebb Őstenéhez.
Alattuk a fenyvesek, patakok, rónák, a dolgos magyar népek.
Lábuk ősi földön, fejük az Égben. Ketten voltak, az Öreg Őstenen kívül senki sem hallotta szavaikat, senki sem láthatta őket. Az öreg táltos lassú, nehézkes mozdulatokkal kicsomagolta a cserzett bőrbe tekert titokzatos tárgyat. Nem szólt, némán, nyugodtan tette. Egy kardot vett elő, markolata aranyból, pengéje fényes mint a nap. Ősi rovásírás rajta.
- Isten kardja! – kiáltott fel a Székely, ki ismerte a rovásokat.

- Géza fejedelem úr óta őrizzük, sok elődöm életével fizetett érte, de rejtekhelyét nem árultuk el. Az öreg Táltos átadta Isten kardját a Székelynek, azzal, hogy minden évben egyszer a magas hegyre vigye fel, ott bontsa ki, tisztogassa meg és csavarja tiszta ruhába, hogy ha pedig az ő ideje is lejár, gondoskodjon új őrzőről.
A Székely átvette a kardot, fejet hajtott, és így szólt:
- Esküszöm az élő Egy Istenre, a napra, a holdra, a vizekre, a szelekre a szent földre, hogy Isten Kardját életem árán is megőrzöm. Földanya ne fogadja be testemet, Vízapa lökjön ki magából, lelkem legyen átkozott, ha esküm megszegem.
Így volt ez évszázadokon át. A Székely nép azóta sokat szenvedett, de Isten kardjának gondját viselik. Esküjüket őrzőről őrzőre elmondják, pontosan úgy, ahogy azt az első őrző székely tette.

Isten kardja ma is ott van náluk, az utolsó Táltos akaratának eleget téve. Egy székely, ismeretlenül, névtelenül egy évben egyszer eltűnik székelység legmagasabb hegyén, hogy eleget tegyen fogadalmuknak.

Minden őrző tudja az utolsó táltos búcsúszavait :
„Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti győzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint”.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés