Ahogy a gyerek fejlődik, úgy lesznek egyre összetettebbek, bonyolultabbak a játékai.
A mai bölcsőde, óvoda kifejezetten a játékra építi tevékenységét.
Az iskola is bizonyos fokig teret, lehetőséget ad a játékra, de azt a népi bölcsességet, hogy „csak ép testben lakozik ép lélek”, bár folyton hangoztatja, igazán nem tudta megvalósítani, és a helyzet egyre rosszabb.
Minden nevelő tanulja, és tisztában is van a test és a lélek kölcsönhatásával, hogy az egyiknek a kizsákmányolása, okvetlen maga után vonja a másik hanyatlását. Valamiért azonban a gyakorlatban, a tanmenetekben ez nem érvényesül. Egyre inkább látszik, hogy felborul az eddig meglévő kényes egyensúly is a test kárára. Ez visszahat a lelki, szellemi tevékenységre is.
Az, hogy miért alakulhatott mára ez a helyzet ilyen tragikussá, annak sok-sok oka van.
Mára már egyre kevesebb a gyerekek lehetősége, kényszere a mozgáshoz, a játékhoz.
Sajnos megjelent már az óvodában is az idegen nyelv, az ilyen - olyan tanfolyamok.
A nem ebben a korban való tevékenységek hajszolása, a mindenféle felesleges, öngerjesztő megfelelési kényszer.
A gyerekekkel foglalkozók energiáinak lekötése papírmunkákkal, statisztikákkal, jelentésekkel.
Ráadásul, ma a gyerekek egy részét mindenhová autón viszik.
Lakás-kocsi- óvoda, vagy iskola- kocsi- edzés, vagy más különórák- kocsi- lakás.
Esélye nincs a gyereknek felfedezni, megismerni a környezetét, találkozni a valódi világgal.
Elkeserítő, ahogy a gyerekeket megfosztják a természetes mozgás lehetőségétől. Eljutottunk odáig, hogy a gyermekek, a fiatal, vagy akár idősebb felnőttek is, alapvető „mozgáskorlátozottságban”, és szellemi befolyásoltság alatt élik le az életüket.
Se a felnőttek, se a gyerekek nem ismernek játékokat.
Nem tudnak, és ezért nem is mernek játszani.
Lecsökkent a játszható játékok, a játékra alkalmas helyek száma.
Ráadásul az iskolai tanmenetben is csak énekes, táncos, körjátékok vannak. Nincsen „egyszerűen csak” játék.
Ezáltal elveszik az önálló tevékenység, az alkotó pillanat varázsa.
Ez egyfajta egyoldalúsághoz vezet. Az egyoldalúság bizonytalansághoz, a bizonytalanság pedig agresszióhoz.
Jó ideje már csak a foci, manapság a kosárlabda a játék.
Focimeccs –szülők, edző bekiabálásai.
Egyesek úgy gondolják, hogy ma csak egy szűk területen gondolkodó, könnyen kifacsarható, eldobható rabszolgákra van szükség.
Majd mi megmondjuk mit kell tennetek, mert mi vagyunk az okosak, a jól képzettek. Mi vagyunk az elit!
Ezt látszik az általános, és az elitképző iskolák közötti szakadék növekedésében.
Ahol az esélyegyenlőség hangoztatása, a harc a szegregácó megszüntetésére csak maszlag, ámítás.
A tanárok kezéből a fegyelmező eszközök kivétele.
A gyerekek jogainak előtérbe helyezése a kötelességük helyett.
A tanulni nem akarók bekényszerítse a tanulni akarók közé.
Ez egy jól átgondolt folyamat!
Sajnos eljutottunk odáig, hogy a gyerekek, még a tagozatos osztályokba járók se szívesen, énekelnek, táncolnak maguktól, csak külső kényszerre.
És ami örömforrás kellene, hogy legyen, azt iskolai kötelezettségként élik meg.
Nem egyszer szégyenlik is. Vagy gyerekesnek tartják.
Alig találkoznak önfeledten játszó, éneklő, táncoló felnőttekkel.
A gyerekek szinte alig vannak felnőtt felügyelete nélkül együtt, csoportosan.
Ráadásul a legtöbbször azonos korosztályok vannak együtt.
Régebben a nagyobb gyerek vitte magával a kisebb testvérét, mert vigyázni kellett rá. Így a kicsi elleshette, hogy a nagyok mit játszanak, és igyekezett megtanulni, hogy megfelelhessen, és őt is bevegyék a játékba.
Generációk tudása öröklődött így át. Szükségből erény!
A mai nevelési rendszer diktátumokra épít!
Ez van leírva, ezt kell bemagolni, ebből kell felelni!
Nem lehet megkérdőjelezni! Nem lehet, nem szabad gondolkodni!
Ha vizsgázni akarsz, be kell állni a sorba! Punk-tum!
Óvónő, tanárnő, ritkábban tanár mondja mindig, hogy mit, és hogyan kell csinálni. Szűk a lehetőség az önálló tevékenységre.
A következő nagy baj, hogy a gyermekekkel foglalkozók jelentős része nő, akik az érthető féltésen, és felelősségen túl is, igyekeznek elkerülni minden olyan helyzetet / futkározás, fára mászás, ölre menés, dobálózás, stb./ amiből szerintük csak baj lehet. Ösztönösen irtóznak az erőszaktól, az agressziótól.
Akiknek az a fontos, hogy a gyerek szépen nézzen ki, ne sározza, ne koszolja össze a ruháját.
Ezt még tetézi napjainkra az esetleges perektől, szülőktől való félelem.
Ráadásul hiányzik a határozott, erős, ügyes, bátor férfi mintája.
A családból, az óvodából, iskolából, az életből.
Sok a válás. Legtöbbször azokban az években nevelik a nők egyedül a gyerekeiket, mikor a leginkább szükség lenne az apára, a férfi példaképre.
Ezért a mintákat a tv-ből veszi.
Ezeknek a hiányoknak súlyos kihatásai lesznek felnőtt korra.
A játék közben létre jövő helyzetek feszültséget teremtenek.
A veszélyhelyzet felismerését, és az elhárítás módjainak kigyakorlását.
Ezenközben testi, lelki ütközések jönnek létre. Testi és lelki sérülések is keletkezhetnek, amik fontos tapasztalásokhoz vezetnek.
Esések, kelések, sértések. És ezt nem elég csak látni, át kell élni.
Korunk nagy hibája, hogy mindent csak nézünk, nem éljük át.
Milliószámra néznek az emberek sportközvetítéseket, sexfilmeket.
Ahelyett, hogy csinálnák! Egy csókot, az ölelést, a simogatást érezni kell!
Egy fára felmászni, az érdes felületen keresni a kapaszkodót, néha meg-megcsúszni, netán lehorzsolni a bőrt, de feljutni a kiválasztott ágra, onnan lenézni a világra. Közben fúj a szél, zizegnek a levelek, mozog a fa.
Egy helyben vagyok, és mégis mozgok, együtt az élő fával, a természettel.
Ez maga a tökéletesség!
Ezt az élményt nem adja vissza egyetlen mászóka sem. Ezt nem lehet képernyőn keresztül! Ezt át kell élni, érezni! Megfelelő válaszokat csak úgy adhatunk, ha van tapasztalatunk. Fel kell ismerni, ki kell próbálni a veszélyt is.
Segíti a kockázatvállalás határainak kialakulását.
Aki nem ismeri a határait, az bizonytalan. Kárt tehet magában, másokban.
Vagy túlvállal, vagy kerül mindent, ami kockázatosnak tűnik. /nem csinálok semmit, abból nem lehet baj/
Gyerekkorban kell kialakulnia, hogy meddig mehet el nyugodtan, mi az, ami még rizikós, és mi az, ami már tilos.
Megfigyelés, értékelés, előrelátás, lélekjelenlét, ítélet, alkalmazkodás, stratégia, tehát döntések sorozata pillanatok alatt. Ezt tanulni kell!
Ebben benne vannak a rossz döntések is, de ez nem baj, mert a játékban az egy soha le nem záruló folyamat, újra és újra lehet kezdeni.
Az életetben nem!
Kényelmesnek tűnik hátul elbújni,
Biztonságosnak tűnik elvegyülni a tömegben,
De egyszer az élre kell állni, felelősséget kell vállalni.
A játszó nem az állattal azonosul, hanem annak szerepével.
Tehát nem kell cincogni, nyávogni, hogy úgy viselkedjünk, mint az egér, vagy a macska.
Mégis az egyik támad, a másik menekül, azután természetes módon szerepet cserélnek. Mind a két szerepkört át kell élni, azonosul is vele játék közben.
Néhány alkalom után kialakul, hogy melyik szerepben érzi igazán jól magát, melyikkel tud jobban azonosulni.
A körjátékban mindenki egyformán fontos. Az a jó, ha egyszer mindenki sorra kerül. A várakozás feszültsége, hogy na most mindjárt én jövök, egyben egyfajta biztonságot is ad, vagy a csalódás megélése, ha valamiért abbamarad a játék, vagy valaki kimarad. Az a nagy baj ma, ezért van ez a sok érthetetlen erőszak, mert az emberek félnek, hogy kimaradnak valamiből.
Félnek, hogy kimaradnak a pillanatból, mert ma a pillanatnak élünk.
A játék mindig az élet helyzeteire készít fel. Ezenkívül az egó, a dackorszak csodálatos oldószere, egyfajta boldogság generátor is.
VIDEÓ 2 barantás akadályverseny
A mozgással is járó gyermekjátékoknak számos, jelentős lélektani hatása van a fejlődő szervezetre. A testet harmonikusan fejleszti, mert összes izmait működteti. A fokozott izomműködés erősíti a szívet, serkenti a vérkeringést. Az intenzívebb légzés több oxigénhez juttatja a szervezetet, ezáltal javítja az anyagcserét, az energiaáramlást.
Ismeretes, hogy a játszó gyermek szinte fáradhatatlan. A játék után pedig nyugodt, és mély álmot alszik. Ezeket a hatásokat minden normálisan fejlődő gyermeknél megtapasztalhatjuk. Ha a kívánatos mozgással az étvágyat, a vérkeringést, az anyagcserét fokozzuk, az üdítő álom sem marad el. Ezen az egészséges alapon, egészséges idegrendszer fejlődik, ami jókedvet, jó közérzetet kelt. Ez az oka annak, hogy a gyerek nem unja meg a játékot, és sokadik alkalommal is ugyanolyan lelkesen vesz részt benne.
A játék egy adott korcsoport számára az önkifejezés, a megismerés, a társadalmi lét megismerésének egyik lehetséges és nélkülözhetetlen formája.
A játék olyan, mint a játékost körülvevő világ.
Bújócska- fogócska
Mikor a kertek alatt megjelentek a martalócok, és szükség volt a gyorsaságra, a rejtőző képességre, akkor ezek a játékok életre- halálra készítettek fel.
Amilyen a társadalom, olyanok a játékai.
Ma leginkább műanyag!
Akkoriban ahhoz az élethez arra volt szükség.
A maihoz úgy tűnik nincs másra szükség, mint a számítógép ismeretére, a gombok nyomogatására.
Ami látjuk szükséges, de, mi tudjuk, hogy ez nem ad teljességet.
A gyermekek számára nem kötelező a játszás, de ha nem játszik /ami szinte csak testi, vagy lelki betegség esetén fordulhat elő/, akkor megfosztja magát a környezetébe való gyors beilleszkedés lehetőségétől.
A játékok során felszínre kerülő képességek, a rátermettség egyfajta rangsort alakít ki.
Alá-, fölé-, és mellérendeltségek jönnek létre, amelyek nem véglegesek, és játékonként is cserélődhetnek. A gyermeki játék nevelő erejét minden korban, minden népcsoport elismerte, és hasznosította már az ókorban is.
A gyermek és ifjúkor az egyén és a kultúra közötti kapcsolat legdinamikusabb szakasza. Ekkor történik a kultúra elsajátítása.
A játék a gyermekek legnemesebb szórakozása, és képességeinek legjobb fejlesztője.
A legdemokratikusabb társadalmi tevékenység, hiszen törvényszerűségeit maguk a résztvevők határozzák meg a játék során.
A jó játék:
- Önkéntes.
- A résztvevők döntik el, hogy mit játszanak.
- Ők hozzák közös megegyezéssel a szabályokat.
- A szabályok be nem tartását szigorúan szóvá teszik, büntetik.
- Addig folytatják, amíg a többség úgy akarja.
Nincs semmi, ami jobban megmutatná a gyermek jellembéli tulajdonságait, mint a játék közbeni viselkedése, cselekedetei.
A népi gyermekjátékok színhelyei a falusi terek, utcák, udvarok, rétek, pajták, játszók voltak, ahol a fiatalok, és a gyerekek – részben a közösség nyilvánossága előtt - közösen játszottak, közösen dolgoztak.
Itt alakultak ki a korok, és nemek szerinti csoportok.
Itt alakult ki, hogy ki kivel játszhatott, ki melyik csoportba tartozhatott.
Ezt meghatározta a társadalmi helyzetük /szegény-gazdag/
Szüleik egymáshoz való viszonya
Felekezeti hovatartozás
Lakhelyük /alvég-felvég/
Egy társadalmi csoport nagyjából egymás környékén lakott
Érdekes, hogy ezek a helyi különállások messzebbről eltűntek.
Falumbeli, vagy szomszéd faluból, környékről való. Földim!
Tehát ez a mesterséges elkülönülés minél messzebbről nézzük annál kevésbé fontos.
Összehozza őket a közös ismerősök, táj, azonos értékítélet, kultúra, nyelv.
Az gyermekek az ünnepeknek is aktív résztvevői voltak. Gondoljunk a gyermekek, ifjak karácsonyi, újévi köszöntésére, betlehemes játékukra, a Balázsolásra, Gergelyjárásra, vagy a pünkösdölésre. A szerepek eljátszásával, a szokásokban való aktív közreműködéssel a közösséghez való tartozásuk is szorosabbá és fontosabbá vált.
Gondoljunk a házaló, gyűjtő, köszöntő, felelgetős játékokra, az
Ilyenkor legtöbbször a beöltözött legények a lányokat, a nézőket riogatják,
vagy alkudoznak az állatra amely, meghal- feltámad.
Ismertek a farsangi téltemetés, a lakodalomi játékok. A lányság- legénység temetése - ezek már erotikusak, nemegyszer obszcénok voltak
Érdekes, hogy a régiek amennyivel szemérmesebbek, voltak viselkedésben, ruházatban. Annál nyíltabbak voltak az elnevezésekben.
Minden falusi gyerek látta, hogyan búbolja a tyúkot a kakas, hogyan üzekedik a nyúl, hogyan hág a ló, hogyan születik az új élet, és hogyan múlik el.
Együtt élt a születéssel, a halállal.
A játékszereik is sok ötlettel és az előző generációktól tanultak átvételével szinte minden körülöttük felelhető alapanyagból készültek.
A gyermek, mint egyén, egy meghatározott csoport tagjaként itt ismeri meg és sajátítja el a kultúra és az együttélés különböző tartalmait, szabályait. Amint a gyerekek egy-egy játékhoz összeverődnek, úgy nyomban elénk tárul az emberi társadalom kis tükre, erényeivel, gyöngéivel együtt. A testi és szellemi tulajdonságokban kiválóbbak vezetővé küzdik fel magukat, míg a gyengébbekben jelentkezik a hajlandóság, hogy azokat vezérükké elfogadják.
Minden játékban van egy cél, melynek elérését törvények szabályozzák. Az erőszakosságra, igazságtalanságra, csalásra hajlamos gyerekek kénytelenek magukat alávetni a többség igazságérzetének. A bátortalan gyermek, bátorítást nyer a többiek példáján. Az elkényeztetett, érzékeny, vagy ügyetlen nevetségessé válik. Ez a kívülről romlatlannak, bájosnak tűnő világ, egyben rendkívül kíméletlen, és kegyetlen. Itt átélheti, és legtöbbször meg is éli a gyermek a sikert, a kudarcot, a megalázottságot, a kitaszítottságot, de az együttérzést is. Itt csak az ügyesség a leleményesség, az erő szerzi meg az igazi tekintélyt a társak előtt. A győzelem kivívása érdekében erős bajtársi szellem olvasztja egybe a játszó társakat. Itt a játékban van talán legfontosabb lehetőség a lelki fejlődésre. Szolidalítást vállalni valaki mellett, megbocsátani, kegyet gyakorolni, a gyengébbnek előnyt adni, vagy megvédeni az igazságtalanságtól, az erőszaktól. Ezen tevékenységek között alakul ki, itt szövődik az, ami minden embernek nélkülözhetetlen - abarátság.
A hétköznapokban a kisgyermek életében szinte egyszerre jelent meg a játék és a munka. Hiszen a játék a munkához való képességek elsajátítását is jelentette.
A falusi gyereknek mindig dolgoznia kellett, a képességéhez mérten.
Én ezt gyerekkoromban megéltem. Volt egyfajta lenézés, de vágyódás is a városi élet után, ahol csak bemegy a gyárba és a munka után nincs semmi gondja, mehet szórakozni. És erre az állami propaganda is rájátszott.
Ezért is volt nagy az elvándorlás a könnyebb élet, a nagyobb lehetőségek reményében. Az 50-es évektől tömegek áramlottak a városokba. Akár úgy is, hogy ingáztak. Hajnalban keltek, fel a buszra, vonatra, késő délután, este értek haza, ott még elvégezték a háztájit.
Vagy nemegyszer három műszakban, albérletben, munkásszállón tengődve, távol a családtól.
A hitet felváltotta a hitel.
És ha így egymáshoz tesszük a két életformát ki dolgozik többet?
Ki a boldogabb?
Tapasztalom, hogy ma a gyerekek milyen nehezen kezdenek el játszani.
Rendezvényeken, foglalkozásokon, még nehezebb bevonni mind a gyerekeket, mind a felnőtteket a táncba, játékba. Itt is meghatározó a szülői hozzáállás.
Az a legideálisabb, ha a szülő is részt vesz a játékban a gyerekkel együtt.
Vagy ha vonakodik is a gyerek, ő beáll játszani, és a gyerek is látja, hogy ez egy jó dolog, és neki is megjön a bátorsága.
Vannak, akik csak küldik a gyereket: Na eredj játszani! de ő nem vesz részt benne, így a gyerek se megy. Sokakban sikerül legyőzni a belső gátlásaikat / kinevetnek, mit fognak majd szólni, öreg vagyok én már ehhez, stb/.
Vannak, viszont olyanok, akik masszívan ellenállnak, akik gyerekesnek, hozzájuk nem illőnek tartják a játékot, ezért leszólják. Ezek úgy vettem észre, leginkább azokból kerülnek ki, akik nem értik meg az adott játék lényegét, vagy a játék menetét. A harmadik csoport pedig fizikailag nem tudná teljesíteni a játékkal járó mozgásokat, ezért nem vesz részt benne.
Szomorú, de elég sokan tartoznak ide is.
Jól érzékelhető, hogy ma milyen nehezen kezdenek szöveget mondani a játékhoz. Sokan zavartnak, frusztráltnak érzik magukat, ha meg kell szólítani hangosan valakit, mondjuk az ellenfelet, vagy netán még egy kötött párbeszédnek is ki kellene alakulnia.
Többszöri játszás után ez az ódzkodás háttérbe szorul.
A játék még így zökkenőkkel is feloldódást jelent.
Diszlexia
Mindig is voltak gyengébb képességűek, nehezebb felfogású gyerekek, de innen úgy tűnik, hogy régebben nem volt ennyi tanulási zavarral küzdő, mint manapság. Vagy csak nem kapott ilyen hangsúlyt?
Egyre több szülő rohangál a gyerekkel fűhöz- fához, mert a gyerek disz-ez, disz az, disz-amaz.
Komoly pénzeket kifizetnek mindenféle személyiségfejlesztésre,
pedig lehet hogy csak játszani kellett volna, vagy kellene a gyerekkel.
Mert ezek a képességfejlesztők sem csinálnak mást, mint játszatnak.
Csak meghintik egy kis tudományos maszlaggal.
Higgyük el, hogy a gyógyító szertartásoknak a látványos része a /hókusz-pókusz/ nem a betegnek, hanem a közönségnek szól.
Elvettük a gyerekektől a lehetőséget az önálló fejlődésre, saját felfokozott tempónkat, saját vágyainkat akarjuk rájuk kényszeríteni, miközben a korát meghaladó feladatok megoldását várjuk tőlük
Megbomlott a testi, szellemi, és lelki hatások egymásra épülés, szerves egésze, egyensúlya. Szellemileg túlterheljük, miközben kivonjuk őket a családi munkamegosztásból, felelősségvállalásból, kötelezettségekből, mindent készen teszünk eléjük.( neki nincs más dolga, csak a tanulás)
Sokszor túlzott elvárásaink vannak kétkezi emberből szellemit akarunk. Kudarcként éljük meg, ha a gyerek nem érettségizett, nem jár egyetemre, főiskolára.
A gyerekek a természetes környezet helyett mesterséges környezetben nőnek fel. A korosztályok egymástól elszigetelődve fejlődnek.
Hiányoznak a családi, közösségi, szellemi, lelki minták.
Hiányoznak a családért áldozatot vállaló nagyszülők, rokonok, akik átvennének az anyagi lét megteremtésén fáradozó szülők terheiből.
Elhalmozzuk őket mindenféle, bolti játékokkal, amikkel egy idő után teli lesz a szekrény, a padlás, ahelyett, hogy rákésztetnénk őket arra, hogy a környezetükben levő eszközöket használják, alakítsák játékszernek.
Ezeket kellene végig gondolnunk, és megteremteni a lehetőségeket, hogy minél többet legyen természetes környezetben, ahol valódi gyerekekkel, valódi játékokat játsszon.
Nem szabad elhinni, hogy az óvodában nyelveket kell tanulniuk, hogy kakaó biztos számítógépekre van szükségük! Nem!!
Játékra van szükségük, mert az a mozgáskultúra, amit 6-7 éves korukig nem sajátítanak el, azt később már csak nagyon nehezen tudják készséggé fejleszteni
Jegyezzük meg, hogy nemcsak az iskolában lehet tanulni
Lehet iskolába járni akár húsz éven át is, úgy hogy közben semmi hasznosat nem tanulunk, és a végén semmihez sem értünk.
Mennyi diplomást képeznek manapság, és mire használhatók ezek?
Miközben elkopnak, vagy külföldre mennek a szakmunkások.
Vagy itt van a cigányság egy jelentős része. Őket nem érdekli az iskola.
Mert ők tudnak valamit, amit mi még nem merünk végiggondolni sem.
Ők a túlélést tanulják évezredek óta, hogyan kell a szükségletet beszerezni. A módszerek koronként változnak. És ennek leginkább mi vagyunk a kárvallottjai.
Viszont ők már előnyben lesznek mikor mi is rádöbbenünk, hogy egyszer csak nincs áram, nincs melegvíz, nincs munkahely, nincs pénz. Üres lesz a Tesco, és életerős, a börtönökben harcedzett bandák fogják járni a vidéket élelemért.
Ez egy meglehetősen sötét jövőkép, de benne van a pakliban, abban a bizonyos játékban.
Nekünk a barantán keresztül nagy lehetőségünk, de egyben kötelességünk is van: mintát adni a magyarságnak.
Visszaadni a gyermekeknek a megérdemelt gyermekkort, a férfiaknak a magyar virtust és megmérettetést, a nőknek pedig az őket megillető magyar férfiakat.
Minden egyes megnyilvánulásunkkal egy-egy kis ajtót nyithatunk ki, amelyeken újabb és újabb ismereteket szerezhetünk, és továbbíthatunk. Rá kell tudni ébreszteni a nemzetet, hogy mekkora kincs a magyar kultúra, és mennyi mindet eltakar az a köd, ami ránk telepedett, ami a szemüket jelenleg eltakarja.
A rendszeres mozgás iránti igény felkeltése, megszerettetése, az életmódba illesztése, felkészítés a különleges helyzetekre. A testi - lelki egészség megőrzésére. Tudatosítása annak, hogy az ember alapvető lételeme a rendszeres mozgás, a szervezetünk karbantartása.
Az önmagunkra, az egymásra figyelés, a közösség és a közösségben végzett értelmes tevékenység fontosságának felismerése
Önző módon azoknak a kinevelése, akik majd eltartanak, megvédenek, ha szükség lesz rá.
Egy a hazáját, népét, kultúráját ismerő és szerető, azt megvédeni képes, és akaró büszke nemzet megteremtése.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
