|
1956
2009.11.03. 17:22
November 4-én hajnalban, 4 óra 15 perckor megindult a támadás Budapest és az ország számos nagyvárosa ellen. November 4-én hajnalban, 4 óra 15 perckor, még mielőtt a rádióban elhangzott volna a Kádár-kormány megalakulásának bejelentése, megindult a támadás Budapest és az ország számos nagyvárosa ellen. Az ágyúdörgésre ébredő ország csak közel egy órával később hallhatta Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának felhívását az ungvári rádióból, melyben bejelentette, hogy az október 23-i tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Beszédében büntetlenséget ígért mindazoknak, "akik a mozgalomba becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak be", egyben ígéretet tett a forradalom több követelésének megvalósítására. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítása után a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet csapatok kivonásáról.
Negyedórával Kádár után közvetítette a Szabad Kossuth Rádió Nagy Imre szózatát. A miniszterelnöknek nem volt, nem lehetett pontos képe a helyzetről, azt sem tudta, mi történt a Tökölön tárgyaló magyar küldöttséggel. Ilyen körülmények között csak arról tájékoztathatta az országot, hogy a szovjet csapatokat nem a kormány hívta be, de nem adott, nem adhatott parancsot az ellenállásra, noha nem is tiltotta meg a védekezést. (A Tökölön letartóztatott Kovács István vezérőrnagytól kapott írásbeli utasítás alapján azonban a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó tábornokok megtiltották a magyar csapatoknak az ellenállást.)
Nagy Imre még egy kísérletet tett: a rádión keresztül szólította fel azonnali visszatérésre Maléteréket (a hadsereg vezetését), majd amikor ennek nem lett foganatja, elfogadta a jugoszláv nagykövetség által felkínált menedékjogot; hozzá a nap folyamán családtagokkal együtt negyvenketten csatlakoztak. Az ugyancsak a Parlamentben tartózkodó Mindszenty bíboros az amerikai követségre menekült. Bibó István államminiszter, a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében tartózkodó képviselője kiáltványban fordult a nemzethez és a világhoz a forradalom, a forradalmi nemzet védelmében.
A szovjet csapatok elé két fő célt állítottak. Egyfelől meg kellett szállniuk a katonai objektumokat, le kellett fegyverezniük a magyar honvédséget, a nemzetőr alakulatokat. Még az éjszaka körülzárták a magyar laktanyákat, majd hajnalban fegyverletételre szólították föl az egységeket. Az ellenállás legkisebb jelére tűzcsapással válaszoltak (Záhony, Komárom, Békéscsaba, Szombathely, Székesfehérvár stb.). A gyors és meglepetésszerű támadással szemben a magyar honvédség nem védekezhetett, alig egy-két helyen történt kísérlet az ellenállásra. (Ebben a Honvédelmi Minisztériumból érkezett parancs is közrejátszott.) Budapesten a Petőfi laktanyát védő alakulat ugyan fölvette a harcot, de hamar belátták a küzdelem kilátástalanságát, és letették a fegyvert.
A délelőtti órákban a soroksári főutat ellenőrző katonák és nemzetőrök, valamint a hozzájuk csatlakozó civil fegyveresek bocsátkoztak tűzharcba egy szovjet egységgel a Jutadombnál, de rövid tűzpárbaj után a katonák elhagyták állásaikat. Mindössze két helyen (Csepelen és Dunapentelén) jött létre tartós és szervezett együttműködés a honvédség és a fegyveres felkelők között, ezeket a településeket azonban a november 4-i támadás még nem érintette. A laktanyák elfoglalása után a sorállományt lefegyverezték, a legtöbb esetben szét is zavarták, de a tisztek is csak oldalfegyverüket tarthatták meg, akkor, ha a helységben semmilyen fegyveres ellenállásra, összetűzésre nem került sor.
De a modern haditechnika bevetése sem hozta meg a kívánt eredményt Budapesten: a felkelők fölvették a harcot. A város számos pontján alakultak ki valóságos ütközetek. A fegyveresek természetesen nem hitték, nem hihették, hogy legyőzik a komoly erőkkel támadó szovjeteket, de bíztak abban, hogy sikerül kitartaniuk addig, amíg a magyarországi helyzetből olyan nemzetközi botrány lesz, ami visszakozásra kényszeríti a támadókat. És bíztak az ENSZ - elsősorban diplomáciai, de a Szabad Európa Rádió híradásai alapján katonai - segítségében.
Másfelől a fegyveres csoportokat, a hadseregtől eltérően, sok esetben nem logikus megfontolások, hanem indulataik vezérelték, amikor képtelenek voltak meghajolni a túlerő előtt, és lemondani a csak napokkal előbb kivívott szabadságról. Önfeláldozó harcuk hasonló eredményt hozott, mint október 24-én: a szovjet támadás nem tudta egyetlen rohammal felszámolni az ellenállást. De ekkor már nem volt lehetőség kétoldalú politikai rendezésre, segítséget egyedül komoly nemzetközi nyomás jelenthetett volna, ezt azonban a magyar forradalom nem kapta meg. Ennek hiányában pedig a szervezett ellenállás napokon belül felmorzsolódott.
A T-55-ös harckocsikkal szemben hatástalan volt a Molotov-koktél, a minden támadásra tankágyúval válaszoló szovjet elszántság megtörte a lakosság ellenállóerejét, gyengült a kapcsolat a fegyveresek és a lakosok között. A legerősebb támadások az október 28-a előtti harcokban ismertté vált területeket érték, a Corvin közt és környékét, a VIII-IX. kerületet,
Az Üllői út kilőtt szovjet harckocsikkal a Boráros teret és tágabban a Keleti pályaudvar környékét, Budán a Széna teret és környékét, valamint a Móricz Zsigmond körteret. A Corvin közi csoport ellen november 5-én délután kétórás tüzérségi előkészítés után indítottak koncentrált támadást. Noha a mozi is kigyulladt, a Pongrátz Gergely vezette fegyveresek ellenállását csak másnap reggelre tudták megtörni. A fegyverszünet után szerveződött csoportokat kevésbé mérték föl az intervenciót megelőzően, így ezek viszonylag tovább tudták tartani magukat.
A harcok közben Steiner Lajos parancsnoksága alatt egyesült VII. kerületiek egészen november 9-ig eredményesen védekeztek Dob utcai bázisukon, ekkor Nagykovácsi felé vonultak vissza, hogy egyesüljenek a hírek szerint ott még kitartó fegyveres egységgel. A csoportok szervezésére és kiképzésére október 28-ától kiküldött tisztek viszonylag hamar elhagyták az egységeket a szovjet támadást követően, részint mert értelmetlennek tartották a véráldozatot, részint pedig mert a fegyveresek nem rájuk, hanem korábban megválasztott parancsnokaikra hallgattak, így fölöslegesnek tűnt maradásuk. Másfelől számos helyen csatlakoztak sorkatonák, tisztek is a fegyveres harcot vállalókhoz. Silye Sámuel tizedes irányította és szervezte a küzdelmet
Az Éles sarok 1956 novemberében Kőbányán az Éles saroknál, ahol a fegyveresek november 8-ig kitartottak, több szovjet páncélost is megsemmisítve. Egységüktől elszakadt katonatisztek vették át az irányítást az óbudai Schmidt-kastélynál, ahol a szabadságharcosok november 7-ig több sikeres támadást hajtottak végre az intervenciós csapatok ellen.
Budapesten a legtovább Csepel és Újpest tartotta magát. A Ráday utca - Boráros tér sarka 1956. november 10-én. A háttérben ég a csepeli finomító Ezeket a helyeket a főváros szíve ellen irányuló első támadás elkerülte, az igazi küzdelem később kezdődött, így a felkelők jobban föl tudtak készülni az ellenállásra. Csepelen a nemzetőrség és a helyi honvédalakulat együttes erővel fordult szembe a szovjetekkel, akik ugyan a nehézfegyverzet nagy részét meglepetésszerűen elfoglalták, de a tüzértisztek irányításával megfelelő helyre telepített néhány löveg napokon át komoly veszteségeket okozott a támadóknak. A csepeliek légvédelmi fegyverekkel is rendelkeztek, így tüzelni tudtak a szovjet repülőkre, de sorozatvetőjükkel még a tököli felszállópályát is tűz alá vették. A szovjetek bejutását Budapestre az utak felrobbantásával és a Vasműből az utakra kitolt szerelvényekkel is lassították. Tervezték a hidak felrobbantását, erről azonban végül letettek. Az egyre nyomasztóbb túlerő november 9-én törte meg a csepeliek ellenállását.
Budapesten kívül is számos helyen ütköztek ellenállásba a szovjetek, noha a Forradalmi Katonatanácsok is a harc nélküli megadás mellett döntöttek, és ezt tanácsolták a nemzetőregységeknek és más fegyveres alakulatoknak is. Az azonnali fegyverletétel és a harc fölvétele közötti köztes megoldásnak tűnt a fegyveresek kivonása a településről, ami lehetővé tette a küzdelem későbbi felvételét. Több városból (Keszthely, Szekszárd, Pécs, Tatabánya, Miskolc, Sátoraljaújhely stb.) vonultak ki felfegyverzett fiatalok (sok esetben katonatisztek irányításával) a környező hegyekbe, erdőkbe. A sátoraljaújhelyi nemzetőrök mintegy kétszáz fős egysége másnap rajtaütött a helyi pártvezetők által szervezett értekezleten, és számos túszt ejtettek. Foglyaikat november 7-én engedték szabadon, majd 10-én letették a fegyvert és visszatértek a városba. Több faluból is kimenekültek a környező erdőkbe, ezt inkább a világháborús tapasztalatok és azok a hírek motiválták, hogy a szovjetek összeszedik és Szibériába hurcolják a fiatalokat.
A dunapentelei helyőrség tisztjei és a városi nemzeti bizottság a hathatósabb ellenállás érdekében felfegyverezték a harcra jelentkező civileket is. Rákóczi Adó néven jelentkező rádiójuk híreket és segítségkérést közvetített magyarul és németül, ugyanakkor orosz nyelvű röplapokon igyekeztek a szovjeteket meggyőzni harcuk igazáról. A magyarországi szocialista építés legfőbb büszkeségét, a Sztálinról elnevezett munkásvárost november 7-én támadták meg a szovjetek. Repülőgépek bombázták, nehéztüzérség lőtte. Vadászrepülők vették tűz alá a felállított ütegeket, amelyek viszonozták a tüzet. Az óriási túlerő két óra alatt legyűrte az ellenállást, a védelem délután összeomlott.
Több egyetemi városban a diákok álltak a fegyveres ellenállás élére. A nehézfegyverzettel is rendelkező soproni MEFESZ-esek reggel az ellenállás mellett döntöttek. Támogatásukra a környező falvakból nagy számban érkeztek nemzetőregységek, délután az egyetemisták mégis az ellenállás feladása, és az Ausztriába menekülés mellett döntöttek. Komoly fegyveres küzdelemre került sor Veszprémben, ahol a szovjetek csak súlyos harcok árán tudták elfoglalni a felkelőknek a várban kiépített állásait, de a védők még másnap is folytatták az ellenállást a város különböző pontjain.
Pécsett az egyik egyetemista zászlóalj, a hozzájuk csatlakozott nemzetőr- és bányászalakulatokkal együtt, katonatisztek irányításával szállta meg a városból a Mecsekre vezető utakat, és akadályozta meg két napig sikerrel a szovjetek feljutását. November 6-án visszavonultak Vágotpusztára, ahol Horváth Géza megszervezte a "mecseki láthatatlanok" több száz fős csapatát. November 9-én kilőttek egy szovjet parancsnoki gépkocsit, a benne utazó Kornyusin őrnagy, Pécs város szovjet katonai parancsnoka életét vesztette. Több nehéztüzérséggel támogatott támadás erősen megtizedelte őket, így 19-én a csapat megmaradt része is a harc feladása mellett döntött, és több napos gyaloglás után, november 22-én átmenekültek Jugoszláviába.
A szovjet hadsereg másik, ugyanilyen fontos célja a forradalomban létrejött irányító testületek felszámolása, azok vezetőinek kikapcsolása volt: ennek végrehajtására KGB-s tiszteket is küldtek Magyarországra. Budapesten a kormány és a fegyveres erők vezetőinek félreállítása, de a vidéki városokban is a helyi vezetők letartóztatása volt a feladat. Már a legelső időben is megkülönböztetett elbánásban részesültek a munkástanácsok. Ezeket ugyanis sokáig (és részben joggal) az orosz forradalmakban létrejött szovjeteknek, a munkásság hatalmi szerveinek tekintették, és számítottak együttműködésükre. Amennyiben azonban a munkástanács nem volt hajlandó a szovjet igényeknek megfelelően együttműködni a konszolidáció, a munka felvétele érdekében, annak irányítóit is letartóztatták. Erre a sorsra jutottak november 5-én Miskolcon a szovjet parancsnoksággal és az MSZMP helyi vezetőivel tárgyaló megyei munkástanács tagjai is.
Mivel - különösen az első napokban - a szovjetek senkiben sem bíztak néhány politikuson és a hadseregük mellett fegyveres szolgálatot vállaló egykori ÁVH-sokon és pártfunkcionáriusokon kívül, a letartóztatottakat nem magyarországi, hanem a határon túli, ukrajnai börtönökbe szállították. A deportáltak között voltak politikusok, döntő többségükben azonban fiatalokkal, a fegyveres harcok résztvevőivel töltötték meg a börtönöket. November 15-én már 846 Szovjetunióba hurcolt foglyot tartottak nyilván, köztük 68 kiskorút és 9 kislányt.
De míg a letartóztatások segítették a fegyveres rendteremtést, erősítették a lakosság nem fegyveres ellenállását. A szovjet támadást követően sehol sem vették fel a munkát, de a sztrájk kimondására általában a vezetők letartóztatása, elhurcolása nyomán, elsősorban azok kiszabadítása érdekében került sor. A vasutasok sztrájkja a közlekedés teljes megbénításának veszélyét jelentette, mivel a felkelők számos helyen megrongálták a vasúti pályákat (decemberben robbantásos merényletet is végrehajtottak, melynek következtében súlyosan megrongálódott a Pásztó és Szurdokpüspöki közti vasúti híd). Ezért volt kénytelen november közepén Kádár és a kormány második embere, Münnich Ferenc közbenjárni a szovjeteknél a deportálások leállítása és egyes letartóztatottak szabadon bocsátása érdekében.
November 4-ét követően négy erő küzdelme tette lehetetlenné a forradalom azonnali elfojtását: a fegyveres harcot vívók, a fegyveres harc bukása után egyre jelentősebbé váló politikai ellenállás résztvevői, a forradalomban létrejött tanácsok, elsősorban a munkástanácsok következetes küzdelme, és a Nagy Imre-csoport a jugoszláv nagykövetségen.
Azokon a területeken, ahol nem került sor (nagyobb) fegyveres harcra, november 4-ét követően a forradalomban létrejött nemzeti tanácsok vitték tovább az irányítást vagy a munkástanácsok vették át a vezetést. Az előbbi inkább a kis településekre jellemző, utóbbi pedig a városokra. A második szovjet intervenció nyomán a falvak többségében feloszlott a nemzetőrség (de a rend fenntartása érdekében napokon belül újjá is szerveződött), a vezetők egy része esetleg elmenekült, de a forradalmi tanács általában a helyén maradt, legföljebb kiegészült a korábbi tanács végrehajtó bizottságának egy-egy tagjával. A községekben a kádári pártnak még a csírái sem voltak meg, a szovjet hadsereg legföljebb átvonult a településeken, de nem segítette állandó jelenlétével a tanácshatalom restaurálását, így a régi funkcionáriusok is vártak, hiszen az októberi napokban megtapasztalhatták saját gyengeségüket és az ellenük irányuló népharagot.
A forradalmi helyhatóságok vezetőinek elmenekülése vagy letartóztatása után a városokban a munkástanácsok váltak a forradalom legfontosabb intézményeivé. Ők tárgyaltak a szovjetekkel, hiszen az ő kezükben volt a legélesebb fegyver: a sztrájk. A szovjet támadás megszilárdította a nemzeti egységet, és a munka felvételének feltételeként mindenütt ugyanazokat a követeléseket szabták: azonnali fegyverszünet, a szovjet csapatok kivonása, teljes amnesztia, a Nagy Imre vezette kormány vegye át újra a legfelső irányítást, a forradalom vívmányainak biztosítása. Sajátos módon a szovjetekkel való tárgyalás tovább erősítette helyzetüket. A visszatérő funkcionáriusok kénytelenek voltak tekintetbe venni, hogy a megszállók tárgyalófélnek tekintik a munkástanácsokat; az, hogy több esetben is sikerrel léptek fel a letartóztatottak szabadon engedése érdekében, a lakosság szemében növelte tekintélyüket. Ez tette lehetővé, hogy az ország számos városában már a november 4-ét követő héten átvegyék vagy felügyeletük alá vonják a közigazgatás irányítását.
A jugoszláv nagykövetségen tartózkodott Nagy Imre, és vele az MSZMP október 31-én megválasztott Intézőbizottságának - Kádár és a szovjetek által már letartóztatott Kopácsi Sándor kivételével - valamennyi tagja.
A szovjet-jugoszláv megállapodás és megegyezés ugyanis csak részben volt eredményes. Sikerült NagyImrét november 4-én hajnalban semlegesíteni, de nem sikerült őt lemondásra bírni. November 7-én délután ugyan a Szolnokról Budapestre szovjet páncélosok védelme alatt e napon átköltözött Kádár-kormány letette az esküt az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István előtt, de legitimitásának elismertetése érdekében okvetlenül szükség volt a Nagy Imre-kormány kiiktatására. Márpedig a jugoszláv követségen nemcsak Nagy került csapdába, hanem a többi résztvevő is. Nagy Imre nem mondott le, nem volt hajlandó elismerni a Kádár-kormányt; a jugoszlávok súlyos tekintélyveszteség nélkül nem vonhatták meg tőle a menedékjogot, és sem Nagyot nem sikerült rábírniuk a lemondásra, sem Kádárt (pontosabban a szovjeteket) a velük való politikai megegyezésre. Moszkva nem tehette kockára Titóval végre kedvezően alakuló kapcsolatát Nagy Imre elrablásával. A megoldást csak november 22-ére találták meg, addig Nagyék léte a jugoszláv követségen a kettős hatalom állandó, fenyegető rémét jelentette Kádár számára.
Mindennek szerepe volt abban, hogy viszonylag sokáig tartott az átmeneti időszak, amikor a kormányzat néhány azonnal meghozott kemény intézkedés után egyezkedni látszott egyes csoportokkal, és megnyilatkozásaiban viszonylag nagy teret nyert az engedmények, reformok ígérete.
De Kádárnak sajátos módon nemcsak Nagy Imrével (és az országgal) szemben kellett megszerezni és biztosítani a hatalmat, hanem a kormány és a párt mögé sorakozó keményvonalasokkal, valamint a szovjetekkel szemben is, akik az első időben legfeljebb névleg támogatták a magyar kormányfővé előléptetett politikust, valójában helyette cselekedtek, sok esetben megkérdezése, akár tájékoztatása nélkül. Bizonyítania kellett alkalmasságát, ehhez azonban először meg kellett teremtenie - szinte a semmiből - a hatalomgyakorláshoz szükséges intézményeket, egyidejűleg az országot rá kellett szorítania a munka felvételére.
Így kezdődött meg már november 5-én Szolnokon a honvéd- és a belügyi karhatalom szervezése, a Magyar Néphadsereg Katonatanácsának felállítása, és az elsők között meghozott rendelettel tiltották be a forradalmi katonatanácsok működését. A megingott hadsereg megregulázása, az ellenállás letörésére is alkalmas karhatalom megteremtése nélkül elképzelhetetlen lett volna a szovjet hadsereg visszavonása, amire pedig Kádárnak feltétlenül szüksége volt, hogy némi levegőhöz jusson segítőivel szemben, hogy valamelyest bizonyítani tudja szuverenitását a külföld, az ENSZ előtt, és nem utolsósorban azért, hogy a szovjet csapatok háttérbe vonásával az ígéretek után konkrét eredményt tudjon felmutatni az országnak. A karhatalom felállítása azonban nem ment könnyen. A honvédség ugyan nem szállt szembe a szovjet támadással, de nem is hódolt be a kádári hatalomnak.
A tisztikart az általános motívumokon túl szembefordította a szovjetekkel (és a kormánnyal) az intervenció során őket ért megaláztatás, a hadsereg teljes lefegyverzése, a sorállomány szétkergetése. A rendőrség örült az ÁVH feloszlatásának, és nem kívánt részt venni egy újabb, riválissá válható szervezet felállításában, túl azon, hogy az állomány döntő többsége ragaszkodott a forradalom vívmányaihoz, nem akart azok felszámolásához segédkezet nyújtani. Így ebben a korai időszakban a fegyveres erők hivatásos állománya csak nagyon visszafogottan támogatta a kormányzat új karhatalom felállítására irányuló elképzeléseit. A fegyverzetet ugyan a szovjetek biztosítani tudták, jelentkezni azonban csak olyan csoportok jelentkeztek (volt ÁVH-sok, egykori pártfunkcionáriusok), akiktől a kormány ekkor még igyekezett elhatárolódni.
Kádár másik legégetőbb feladata volt pártot szervezni a felállított kormány mögé. Ahogy Budapestre költöztek, kijelölték az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottság tagjait, de a névsort még hosszú ideig nem hozták nyilvánosságra, abban bízva, hogy meg tudnak nyerni politikájuk számára többeket a jugoszláv követségre menekült csoportból, és ezáltal a lakosság előtt hitelesebbé válik elnevezésük nagyon is kétes értékű "forradalmi" jelzője.
A vezetés fölállításánál jóval nehezebben ment a párt szervezeteinek kiépítése: december elején még a 40 000 főt sem érte el az MSZMP taglétszáma, ami alig volt több, mint az október előtti állampárt összlétszámának négy százaléka. A tagtoborzást nemcsak az nehezítette, hogy Kádárék megtartották a Nagy Imréék által alapított párt nevét, ami általános bizonytalanságot keltett, hanem az is, hogy - részint szándékosan - sokáig nem adtak világos programot. Így azonban nem számíthattak a reformerekre, míg a visszaáramló sztálinista káderektől kezdetben maguk az új vezetők ódzkodtak, saját hatalmukat féltve tőlük.
Okkal, hiszen a november 4-ével hatalomra került gárda legtöbb tagja támadható volt korábbi magatartása miatt: a kormány elnöke tagja volt Nagy Imre legutolsó kormányának, november 1-jén megszavazta a semlegesség kimondását, de vele együtt Apró Antal, Kiss Károly és Münnich Ferenc is, az MDP feloszlatásában való részvételük miatt. November első felében a vezetés még élesebben határolta el magát a rákosistáktól, mint Nagy Imrétől és követőitől. Az Ideiglenes Központi Bizottság november 11-i ülésén a politikai cél mellett az önvédelem is indokolta, hogy összeállították azon rákosista politikusok névsorát, "akik semmiféle vezető szerepet nem tölthetnek be sem a párt, sem az ország életében".
Hasonló feketelisták összeállítását ajánlották a felálló megyei pártbizottságoknak is, ahol ez súlyos belső, sok esetben személyeskedő harcok gerjesztője lett. Ott ugyanis éles küzdelmet folytattak a hatalomba visszatérni kívánó, októberben elűzött vagy elmenekült régi vezetők, a forradalmi napokban a párt irányítását átvett reformpártiak és azok, akik meggyőződés nélkül hajlandók voltak kiszolgálni bármilyen vezetést pozícióik, hatalmuk megtartása érdekében. Tovább nehezítette a párt építését, hogy Kádáréknak ahhoz sem volt erejük, hogy saját embereiket megvédjék. A tovább működő - és kényszerűen a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány által is elismert - munkahelyi és munkástanácsok egymás után bocsátották el a Rákosi-rendszer szekértolóinak tudott helyi kádereket, tiltották meg a párt munkahelyi szervezését, utasították el igényüket munkahelyi pártiroda létesítésére, így sokan nem merték vállalni a párttagság majdani előnyeiért a jelen egzisztenciális bizonytalanságát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
